...csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?!?

Évi vagyok, ebben az évben, 2012 nyarán Szegeden töltöttem a 37-et.

Szüleim tagjai voltak „a Pártnak”, apám haláláig aktív tagja volt az MSZP-nek, mindketten ateisták – a munkának éltek és őszintén hittek a szocializmusban. Aztán annyit dolgoztak, hogy nem értek rá gondolkodni.

Tizenkét éves koromban elkezdtem gondolkodni, miért élek, okosok úgy mondják: ráeszméltem önön létezésemre. Anyámat eltávolította tőlem az alkohol és az önmagába fordulása, a szidalmai, apám kinn dolgozott külföldön, a húgom még kicsi volt – barátaim meg nem nagyon voltak. A suliban a szerencsétlenek közé tartoztam.

Húgommal nagyon szerettük egymást, közelebb kerültünk ebben az időszakban, bár mindketten sérültek voltunk a lelkünkben és egyedül voltunk. Igazi megértésre vágytam, olyanra, akivel inspiráló beszélgetésben felfedezhetjük a világ működésének törvényeit. Meg akartam érteni mi miért történik – hogy megtaláljam a magyarázatot a „nyomoromra” és így a kiutat is belőle. Miért pont én vagyok az a szerencsétlen, akinek ilyen élete van. Hiszen a véletlen során egy nagyon klassz környezet jött létre velünk együtt – ezt tanultuk a suliban –, hát csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?! Vagy erre már nem telik ennek a „véletlennek”? De szemétség! Tehát a suli nem kötött le, mert nem adott választ, amit tanítottak.

Ekkor jött a politikai enyhülés, már nem volt kötelező az úttörőruha, a köpeny – és beengedték húgom sulijába a Bibliát. Nem mutatta meg, felkerült a polcra. Eljött a pályaválasztás ideje, hát kikerestem egy olyan iskolát a könyvből, ami 2 év alatt szakmát adott, hogy minél hamarabb eltarthassam magam és elkerüljek otthonról – anyu aláírta. 16 évesen bekerültem az első munkahelyre – jogászok gépírójának. Szerettem a munkámat, ma is nagyon szeretem. Itt találkoztam egy jogásznővel, akire különösen felnéztem. Alapvetően a jogászokra fel¬néztem, mert úgy gondoltam, ők eligazodnak az életben – hiszen tanulták, ismerik a szabályokat. Egy jogásznő lett a példaképem – neki megnyíltam, mert egyszer elmesélte a hasonló hányatott sorsát. Ő is alkoholista lett, mint az apukája, a férje megcsalta, az élettársa jól becsapta, öngyilkos akart lenni, mint az édesanyja stb. Viszont, aki ezt mesélte egy teljesen más ember volt, magabiztos, nyitott, mosolygós. Olyan változás látszott rajta, hogy azt mondtam, EZ KELL NEKEM! Bármi legyen! Egy módszer, amit megértek, a száraz, személytelen logika, kiszámolom és megcsinálom – hiszen az embereket nem érdeklem és igazából ők sem engem. A sorsdöntő, nagy beszélgetés, amikor részletesebben mesélte el az életét, egy pénteki napon történt, és nem árulta el a megoldást – „sietett a lányáért az oviba”. Egész hétvégén a hétfő délutánt vártam, hogy megkérdezhessem és kiszedhessem belőle, hogy csinálta ezt a nagy változást.

Eljött a hétfő és nagy nehezen a délután is. Rákérdeztem – de a válasz „falhoz csapott”: „bocsánatot kértem I A szemeim kikerekedtek, előrébb dőltem ... „Mi vaaan???? Bűn? Sose loptam vagy ilyenek? Isten?? De hisz nem is létezik, de ezt már megbeszéltük. És mi ez a hülyeség, hogy Jézus?? Mi közöm egy kétezer éve halott emberhez? Hova hívtad? .. és hogy-hogy vele élsz? Kétezer éve halott! Mekkora baromságot beszél ez a jogász! Pedig egyébként milyen okos. Ez skizo, az tuti.” De nem tágított. „Jézus a magyarázat a változásomra. Ő változtatott meg engem és az életemet.” Úgy mentem haza, mint egy zombi. Kattogott az agyam, hogy hogyan rakjam össze a nagyon okos és kedves nőt és azt, hogy ebben az egyben hülyeségeket hord össze, aminek a felét sem értem. Annyit értettem belőle, hogy „Jézus”, hát elhatároztam, megnézem, ki ez. Hazaértem, és kotortam a pici könyves polcon. Addig azért terjedtem, hogy a Bibliát kell elővenni ehhez. Az a bizonyos nagy Képes Bibliánk volt - óriási könyv, most olvassam el? Ahogy visszatettem a polcra, megláttam egy pici kék könyvecskét, levettem, hogy a „böszme” beférjen és megláttam, az van ráírva: Újszövetség. „Na, ez már mindjárt más, ez elfér a kezemben!” Felütöttem és elkezdtem olvasni. Azelőtt így választottam ki azt a három könyvet is, amit addig elolvastam. Ha olvasás közben lekötött, elolvastam, ha nem, vissza-tettem – egyetlen általános iskolai barátnőm ugyanis elvitt a könyvtárba. Nem sűrűn láttak.

Na attól, amit ebben a csöppnyi könyben olvastam, már két sor után le kellett ülnöm.

„Mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.”

Taccsra tett. Nem értettem igazán amit olvastam, de egyszer csak hosszú évek után először elkezdtek potyogni a könnyeim: „Isten szeret?” A szemem se bírtam kinyitni, annyira fájt, ahogy a kőkemény szívem kezdett megrepedni és éreztem, hogy ez jó. Nem tudom másként kifejezni: Isten leült mellém és a vállamra tette a kezét, hogy vigasztaljon. Ettől a pillanattól kezdve TUDOM, hogy ISTEN VAN és a szeme fénye vagyok, NAGYON SZERET. Számára mindig anyuék csoda szerelemgyereke maradok, elsőszülött unoka. Bocsánatot kértem Tőle, mert éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét, hiszen egész addigi életemben csak akkor említettem meg Őt, ha káromkodtam. Fel¬foghatatlan volt, hogy mégis szeret, de valami csoda folytán mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ez így van. Ismeretlen ismerősöm lett. Életemben először megérintette a lelkem legmélyét. Úgy éreztem, eddig csak járkáló halott voltam anélkül, hogy tudtam volna róla.

Megváltozott az életem, de mégsem. Anyám ugyanúgy ivott, de már volt kinek elmondani. Apámnak és húgomnak is beszéltem Istenről. A jogásznő segített elköltözni otthonról – az albiban négy lány vette fel a terhet, hogy a megszentelődés útján segítsen. Nem volt könnyű dolguk. De tele voltak szeretettel, ahogy én is – és minden annyira másként csapódott le. Jöttek nehézségek továbbra is, de már nem volt olyan szörnyű nyomasztó az élet. Némileg a körülményeim is megváltoztak, de az igazi változás bennem zajlott le. Kinyíltam. Új barátaim lettek, akik lakótelepi tinik voltak. Istentől a bűneimért és behívtam Jézust az életembe, azóta vele élek”.

Elkezdtem eljárni közéjük ping-pongozni – farzsebemben szerelmem szerelmeslevelével, az Újszövetségemmel – és miközben jól éreztük magunkat, aki kérdezett, beszéltem neki Istenről. Ezt adtam tovább a tiniknek: a megtöretés után óriási szeretet jöhet, ha Istent választjuk. Mert az a véletlen, amiről a suliban tanultunk valójában egy Személy! Mindent Ő alkotott és felfoghatatlan mértékben szeret és szeretné, ha ezt éreznénk, „megfürödnénk benne”. És ez nem véletlen! Ez így lett eltervezve már nagyon régen. Az egész terv tök izgalmas és hozzáférhető bárki számára.

Kedves Olvasó, ha érdekel, és nem tudod, hol találod, kérdezz meg magad körül egy keresztényt, aki tudja a választ. Ne állj meg az első „nem tudom”-nál.

Ma, húsz év múltán egy nagyon klassz csapathoz, gyülekezethez tartozom, folyamatosan tapasztalom Isten minden értelmet meghaladó hűségét, szeretetét, gondoskodását és bölcsességét, ahogy Vele „járok”. Albérletben lakom, minimálbér a fizetésem, tehát nyilvánvaló, hogy nem abból élek. Van egy csodálatos, szerelmes vőlegényem, Jézusnak hívják, most elment az Atyához, hogy helyet készítsen nekünk, majd egy nap visszajön értem és hatalmas lagzit csapunk. De addig is beszélgetünk. Nem úgy, mint a csöpögős szerelmes regényekben! Ez valódi.

Ez az egy kis könyvecske megmentett a zombi élettől velem együtt még jónéhány embert. Ez az egész csak a következménye annak, hogy élő, személyes és szeretetteljes bensőséges kapcsolatunk van a Teremtőnkkel, aki annyira szeret, hogy egyszülött Fiát sem sajnálta feláldozni azért, hogy nekünk legyen egy sanszunk, választási lehetőségünk, ami nem kötelező. Mi ehhez képest annyira vagyunk képesek, hogy kikerekedik a szemünk, előrehajolunk és kiböfögjük: „mi vaaan??”.

Te boldog vagy? Elégedett vagy azzal, ahogy élsz? Meddig?

THE END ... (?)