Nem hívő családba születtem,
azonban katolikus nagyszüleim életén át, mégiscsak hallottam valamit
Istenről gyerekkoromban. Ez azonban akkor még csak úgy érintett hogy „ez
a nagyiék dolga”, és engem hidegen hagyott. Cseperedve azonban a
gyermek világképe is formálódik-alakul, előkerült nálam is a filozófiai
jellegű kérdések áradata: van-e Isten, ha van mit kezdjek vele, hogyan
lett a világ, mi az élet értelme, van-e valami a halál után, stb.
Így
aztán kora-tizenévesen arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyosan
van Isten, hiszen a világ nem alakulhatott ki magától, és az
önszabályozó evolúció is teljesen fantazmagóriának tűnt. A világban
semmi olyan ami működő, „konstruktív” dolog, nem alakul ki csak úgy
magától. Pl hagyjuk csak kint az autónkat párszáz évre a parkolóban
érintetlenül és nézzük meg utána, milyen csodásan kialakult egy pompás
szerkezet… vagy esetleg megvárhatjuk a parkolóban ücsörögve, hogy
feltörnek a fémek a föld mélyéből és hogy-hogynem összeállnak egy szép
autóvá párezer év alatt – ugye hogy nem így működik a világ. A világunk,
ami tele van természettudományos törvényszerűségekkel, nagyon pontosan
egyensúlyba beállítva VALAKI által, akit nevezzünk mondjuk éppen
Istennek. Nem is beszélve az életről, hiszen ha az adott anyagokból
mindent összegyúrnánk, legfeljebb előállíthanánk mesterségesen olyan
szöveteket, amiből élő organizmusok is felépülnek, megeleveníteni
azonban nem tudnánk őket! Ezt bizony egy TEREMTŐ teremtette.
Naszóval bizonyos lettem Isten léte felől, de akkor mit is kezdjek én ezzel az ismeretemmel?!
Közben
tovább cseperedtem, és persze belefolytam a „világ” dolgaiba: éjszakai
élet, züllés, agresszív dolgok, drog, és más effélék tették színessé
életemet. Ezekben az önmagam örömét kerestem, de keservesen
tapasztaltam, hogy nem igazán adnak örömöt, legalábbis olyat, amit én
vártam. Próbáltam önmagamat „megvalósítani”, minden vágyamat betölteni,
és ha ezekben sikerült is valamit éppen elérnem, csalódottan
tapasztaltam, hogy nem is lettem boldogabb. Viszont kiégetté, üressé, és
mégis a foglyukká – megkötözötté – tettek.
De mint fentebb
írtam, én ekkor már bizonyos voltam Isten puszta létében, és valahogy
vágyott a belsőm többet tudni róla. És rájöttem, hogy az általam
keresett boldogság is valószínűleg nála van, vagyis általa lehetek
„önmagam”, akit annyira kerestem. Belém hasított a felismerés, hogy ha
van Isten (és tudom, hogy van), akkor sokkal több is van, mint amit
érzékelek a világból, és akkor van örökkévalóság is, meg van menny és
pokol is, és az meg tuti, hogy én így (ahogy akkor voltam) a pokolba
tartok. És arról sem volt kétségem, hogy az nekem nem lesz jó. Arról nem
kellett győzködni, hogy bűnös vagyok, ezt pontosan tudtam magamtól is.
Ezen
vívódásomat tett követte: vettem a bátorságot és egy vasárnap délelőtt
bementem a templomba. Ez egy katolikus templom volt, az akkori lakhelyem
közelében. Nem tudtam még mi az hogy „katolikus”, és nem tudtam semmi
szakrális ismeretet egyáltalán. Megálltam leghátul, és semmire nem
emlékszem mi zajlott, csak azt tudom, hogy Isten megérintette a
szívemet, és katartikus zokogás vett erőt rajtam, ami érdekes módon
felszabadítóan hatott rám. Nem tudtam mi történt velem, csak azt tudtam,
hogy Isten megérintette a szívemet valamilyen módon, és hogy mostantól
ráállok az Ő keresésére, megismerésére.
Közben „véletlenül” lett
egy baptista kolléganőm, akivel beszélgettünk Istenről. Tudomásomra
hozta, hogy van ám biblia, és azt jó ha olvasom! Figyelmeztetett, hogy
ne az elején kezdjem, hanem Máté 1-nél (elmondta mit jelent ez a
mondat…). El is kezdtem, és Isten Igéje (ami élő és ható), valóban
megtette hatását, és csodálatosan átformált, vonzott Isten általa.
Hamarosan el is hívott a baptista gyülekezetbe, ahol világossá vált
számomra, hogy Isten megismerhető (mármint a magunk szintjén: kapcsolat
Vele), és ez nem az egyházhoz (bármelyikhez) való csatlakozáson múlik,
és nem új szokások felvételén, hanem személyes kapcsolaton Istennel. Ami
Jézus Krisztus által lehetséges, hiszen Ő mindent elvégzett a
kereszten, nekem már „csak a karjaiba kell vetnem magam”.
Növekvő
Ige- és Istenismeret eredményeképpen, bűneimet megbánva átadtam az
életem Krisztusnak, aki be is töltött, újjászült (Szellemével, így van
jelen a világban), és átformálta az életemet. Bennem lakozva formál –
azóta is – a maga hasonlatosságára. Megbocsájtotta bűneim,
megszabadított azok terhétől, ő adott új szívet, új szokásokat, segített
elhagyni régi (bűnös) szokásokat, és megtaláltam Benne azt a
boldogságot, amit mindig is kerestem, csak éppen rossz helyeken. Ez
pedig az Istennel való békesség a világon és az üdvösség tudata az
örökkévalóságban, ami az élet(em) érteleme és célja. És persze az
egyetlen helyes opció! És milyen jó, hogy ezt kegyelemből ingyen
elfogadhatjuk, minden érdemtelenségünk ellenére!!!