Évi
vagyok, ebben az évben, 2012 nyarán Szegeden töltöttem a 37-et.
Szüleim
tagjai voltak „a Pártnak”, apám haláláig aktív tagja volt az
MSZP-nek, mindketten ateisták – a munkának éltek és őszintén
hittek a szocializmusban. Aztán annyit dolgoztak, hogy nem értek rá
gondolkodni.
Tizenkét
éves koromban elkezdtem gondolkodni, miért élek, okosok úgy
mondják: ráeszméltem önön létezésemre. Anyámat eltávolította
tőlem az alkohol és az önmagába fordulása, a szidalmai, apám
kinn dolgozott külföldön, a húgom még kicsi volt – barátaim
meg nem nagyon voltak. A suliban a szerencsétlenek közé tartoztam.
Húgommal
nagyon szerettük egymást, közelebb kerültünk ebben az
időszakban, bár mindketten sérültek voltunk a lelkünkben és
egyedül voltunk. Igazi megértésre vágytam, olyanra, akivel
inspiráló beszélgetésben felfedezhetjük a világ működésének
törvényeit. Meg akartam érteni mi miért történik – hogy
megtaláljam a magyarázatot a „nyomoromra” és így a kiutat is
belőle. Miért pont én vagyok az a szerencsétlen, akinek ilyen
élete van. Hiszen a véletlen során egy nagyon klassz környezet
jött létre velünk együtt – ezt tanultuk a suliban –, hát
csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?! Vagy erre már
nem telik ennek a „véletlennek”? De szemétség! Tehát a suli
nem kötött le, mert nem adott választ, amit tanítottak.
Ekkor
jött a politikai enyhülés, már nem volt kötelező az úttörőruha,
a köpeny – és beengedték húgom sulijába a Bibliát. Nem
mutatta meg, felkerült a polcra. Eljött a pályaválasztás ideje,
hát kikerestem egy olyan iskolát a könyvből, ami 2 év alatt
szakmát adott, hogy minél hamarabb eltarthassam magam és
elkerüljek otthonról – anyu aláírta. 16 évesen bekerültem az
első munkahelyre – jogászok gépírójának. Szerettem a
munkámat, ma is nagyon szeretem. Itt találkoztam egy jogásznővel,
akire különösen felnéztem. Alapvetően a jogászokra fel¬néztem,
mert úgy gondoltam, ők eligazodnak az életben – hiszen tanulták,
ismerik a szabályokat. Egy jogásznő lett a példaképem – neki
megnyíltam, mert egyszer elmesélte a hasonló hányatott sorsát. Ő
is alkoholista lett, mint az apukája, a férje megcsalta, az
élettársa jól becsapta, öngyilkos akart lenni, mint az édesanyja
stb. Viszont, aki ezt mesélte egy teljesen más ember volt,
magabiztos, nyitott, mosolygós. Olyan változás látszott rajta,
hogy azt mondtam, EZ KELL NEKEM! Bármi legyen! Egy módszer, amit
megértek, a száraz, személytelen logika, kiszámolom és
megcsinálom – hiszen az embereket nem érdeklem és igazából ők
sem engem. A sorsdöntő, nagy beszélgetés, amikor részletesebben
mesélte el az életét, egy pénteki napon történt, és nem árulta
el a megoldást – „sietett a lányáért az oviba”. Egész
hétvégén a hétfő délutánt vártam, hogy megkérdezhessem és
kiszedhessem belőle, hogy csinálta ezt a nagy változást.
Eljött
a hétfő és nagy nehezen a délután is. Rákérdeztem – de a
válasz „falhoz csapott”: „bocsánatot kértem I A szemeim
kikerekedtek, előrébb dőltem ... „Mi vaaan???? Bűn? Sose loptam
vagy ilyenek? Isten?? De hisz nem is létezik, de ezt már
megbeszéltük. És mi ez a hülyeség, hogy Jézus?? Mi közöm egy
kétezer éve halott emberhez? Hova hívtad? .. és hogy-hogy vele
élsz? Kétezer éve halott! Mekkora baromságot beszél ez a jogász!
Pedig egyébként milyen okos. Ez skizo, az tuti.” De nem tágított.
„Jézus a magyarázat a változásomra. Ő változtatott meg engem
és az életemet.” Úgy mentem haza, mint egy zombi. Kattogott az
agyam, hogy hogyan rakjam össze a nagyon okos és kedves nőt és
azt, hogy ebben az egyben hülyeségeket hord össze, aminek a felét
sem értem. Annyit értettem belőle, hogy „Jézus”, hát
elhatároztam, megnézem, ki ez. Hazaértem, és kotortam a pici
könyves polcon. Addig azért terjedtem, hogy a Bibliát kell
elővenni ehhez. Az a bizonyos nagy Képes Bibliánk volt - óriási
könyv, most olvassam el? Ahogy visszatettem a polcra, megláttam egy
pici kék könyvecskét, levettem, hogy a „böszme” beférjen és
megláttam, az van ráírva: Újszövetség. „Na, ez már mindjárt
más, ez elfér a kezemben!” Felütöttem és elkezdtem olvasni.
Azelőtt így választottam ki azt a három könyvet is, amit addig
elolvastam. Ha olvasás közben lekötött, elolvastam, ha nem,
vissza-tettem – egyetlen általános iskolai barátnőm ugyanis
elvitt a könyvtárba. Nem sűrűn láttak.
Na
attól, amit ebben a csöppnyi könyben olvastam, már két sor után
le kellett ülnöm.
„Mert
Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a
gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért
talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való
szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk,
Krisztus érettünk meghalt.”
Taccsra
tett. Nem értettem igazán amit olvastam, de egyszer csak hosszú
évek után először elkezdtek potyogni a könnyeim: „Isten
szeret?” A szemem se bírtam kinyitni, annyira fájt, ahogy a
kőkemény szívem kezdett megrepedni és éreztem, hogy ez jó. Nem
tudom másként kifejezni: Isten leült mellém és a vállamra tette
a kezét, hogy vigasztaljon. Ettől a pillanattól kezdve TUDOM, hogy
ISTEN VAN és a szeme fénye vagyok, NAGYON SZERET. Számára mindig
anyuék csoda szerelemgyereke maradok, elsőszülött unoka.
Bocsánatot kértem Tőle, mert éreztem, hogy nem érdemlem meg a
szeretetét, hiszen egész addigi életemben csak akkor említettem
meg Őt, ha káromkodtam. Fel¬foghatatlan volt, hogy mégis szeret,
de valami csoda folytán mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ez
így van. Ismeretlen ismerősöm lett. Életemben először
megérintette a lelkem legmélyét. Úgy éreztem, eddig csak járkáló
halott voltam anélkül, hogy tudtam volna róla.
Megváltozott
az életem, de mégsem. Anyám ugyanúgy ivott, de már volt kinek
elmondani. Apámnak és húgomnak is beszéltem Istenről. A jogásznő
segített elköltözni otthonról – az albiban négy lány vette
fel a terhet, hogy a megszentelődés útján segítsen. Nem volt
könnyű dolguk. De tele voltak szeretettel, ahogy én is – és
minden annyira másként csapódott le. Jöttek nehézségek továbbra
is, de már nem volt olyan szörnyű nyomasztó az élet. Némileg a
körülményeim is megváltoztak, de az igazi változás bennem
zajlott le. Kinyíltam. Új barátaim lettek, akik lakótelepi tinik
voltak. Istentől a bűneimért és behívtam Jézust az életembe,
azóta vele élek”.
Elkezdtem
eljárni közéjük ping-pongozni – farzsebemben szerelmem
szerelmeslevelével, az Újszövetségemmel – és miközben jól
éreztük magunkat, aki kérdezett, beszéltem neki Istenről. Ezt
adtam tovább a tiniknek: a megtöretés után óriási szeretet
jöhet, ha Istent választjuk. Mert az a véletlen, amiről a suliban
tanultunk valójában egy Személy! Mindent Ő alkotott és
felfoghatatlan mértékben szeret és szeretné, ha ezt éreznénk,
„megfürödnénk benne”. És ez nem véletlen! Ez így lett
eltervezve már nagyon régen. Az egész terv tök izgalmas és
hozzáférhető bárki számára.
Kedves
Olvasó, ha érdekel, és nem tudod, hol találod, kérdezz meg magad
körül egy keresztényt, aki tudja a választ. Ne állj meg az első
„nem tudom”-nál.
Ma,
húsz év múltán egy nagyon klassz csapathoz, gyülekezethez
tartozom, folyamatosan tapasztalom Isten minden értelmet meghaladó
hűségét, szeretetét, gondoskodását és bölcsességét, ahogy
Vele „járok”. Albérletben lakom, minimálbér a fizetésem,
tehát nyilvánvaló, hogy nem abból élek. Van egy csodálatos,
szerelmes vőlegényem, Jézusnak hívják, most elment az Atyához,
hogy helyet készítsen nekünk, majd egy nap visszajön értem és
hatalmas lagzit csapunk. De addig is beszélgetünk. Nem úgy, mint a
csöpögős szerelmes regényekben! Ez valódi.
Ez az egy kis
könyvecske megmentett a zombi élettől velem együtt még jónéhány
embert. Ez az egész csak a következménye annak, hogy élő,
személyes és szeretetteljes bensőséges kapcsolatunk van a
Teremtőnkkel, aki annyira szeret, hogy egyszülött Fiát sem
sajnálta feláldozni azért, hogy nekünk legyen egy sanszunk,
választási lehetőségünk, ami nem kötelező. Mi ehhez képest
annyira vagyunk képesek, hogy kikerekedik a szemünk, előrehajolunk
és kiböfögjük: „mi vaaan??”.
Te
boldog vagy? Elégedett vagy azzal, ahogy élsz? Meddig?
THE
END ... (?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése