Nagy változás- Maris története

Nem hívő családban nevelkedtem, sőt anyukám, akivel nagyon közel állunk egymáshoz, ateista, így elég korán, körülbelül 7 éves koromra én is az lettem.

Aztán gimnáziumba kerülve lett egy barátom, aki sokat beszélt nekem Istenről, és ahogy elgondolkodtam, rájöttem, hogy az életnek többnek kell lennie annál, hogy megszületünk, tanulunk, dolgozunk, megházasodunk, gyerekeink lesznek, nyugdíjba megyünk, meghalunk. Az élet nem lehet csak ennyi, kell hogy legyen Isten. Így elkezdtem keresni Őt, és eljárni a barátom közösségébe, ahol azt tanultuk, hogy a Bibliának csak bizonyos részeit kell komolyan venni, Jézus a reinkarnációt tanította valójában, és nem váltott meg bennünket a kereszthalálával. Tehát egy szektába kerültem, viszont ez akkor nem tűnt fel nekem, örültem a közösségnek és jó, Istennek tetsző akartam lenni.

Ezután megismerkedtem új barátokkal, nagyrészt református gyökerű fiatalokkal, akik elhívtak egy missziós szervezet, az OMS hétvégi találkozóira. Itt új embereket, ismertem meg, akik máshogyan hittek Istenben, mint mi abban a közösségben. Nekem akkor csak az tűnt fel, hogy sokkal szabadabbak, mint én. Egy ilyen találkozón ismerkedtem meg Szász Gáborral, aki Szeged környékén végzett missziómunkát. Én ekkor elsőéves egyetemista voltam Szegeden, és Gábor eljött egyszer hozzánk beszélgetni.                           A Bibliáiból a Római levél 7. része alapján elmagyarázta, hogy az ember bár akarja tenni a jót, de a benne lévő bűn miatt nem tudja ezt tenni. Erőlködni lehet, de azzal csak próbáljuk igazolni magunk és mások előtt, hogy jók vagyunk, ami nem így van. Csak akkor lehetünk szabadok, ha Isten Szentlelke által tesz azzá. Aznap, amikor elment Gábor, az ágyamra borultam, és kértem Jézust, hogy költözzön a szívembe és legyen Úr az életem minden területén. Ekkor óriási felszabadulást éreztem, újjászülettem.

Majd nagyon sok időt töltöttem Istennel, kerestem az Ő igazságát, és szép lassan megértettem, hogy az egész Biblia Istentől ihletett, hogy Jézus nem tanított a reinkarnációról, és hogy kereszthalálával váltott meg bennünket a bűneinkből - ezután végleg eljöttem a szektából.                                                  Volt egy hosszú vívódásom, hogy melyik gyülekezetbe járjak, végül 2007-ben bemerítkeztem (ez olyan mint a keresztelés, csak itt teljesen a víz alá meríti az embert a lelkész), majd elkezdtem járni az akkorra már megalakult Kübekházi Baptista Gyülekezetbe; majd miután megházasodtam, férjem gyülekezetébe a budapesti Golgota Keresztény Gyülekezetbe kezdtem el én is járni. Különböző emberek felé szolgálunk együtt; például Budapesten tanuló külföldiek bibliacsoportját vezeti Attis, sok más mellett.

Amikor 19 évesen befogadtam Jézust, még nem is sejtettem, hogy milyen nagy kaland kezdődik ezzel az életemben. Olyan csodás minden nap úgy felkelni, hogy van értelme és célja az életemnek, és hogy személyesen ismerhetem az élő Istent, aki a gyermekeként szeret.                                                 Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől minden könnyű és nincsenek problémák. Inkább azt, hogy a problémákban velem van VaIaki, és ha majd lejár az időm, akkor személyesen is találkozhatok Vele!

Ez volt éltetem legjobb döntése, és mindig hálás leszek Istennek ezért!  :)

Miért követem Jézust?

Norbi története:

Nem vallásos családból származom, a családomban még nincs más keresztény rajtam kívül. A nagymamám viszont az volt és sokat imádkozhatott értem, mert elég önveszélyes gyerek voltam-szükségem volt a védelemre. De ő sajnos meghalt, amikor 11 éves voltam, így tehát keresztény behatás nélkül maradtam évekre.

Az általános iskolát csekély tanulással de még elég jó eredménnyel (néhány négyes többi ötös) végeztem, a középiskolás éveim azonban elég sok csalódással jártak. Nagyon rossz tanuló voltam-a szakmai tárgyakból éppen kettes és nem sok örömet találtam az életben. Ez egyrészt kemény bulizáshoz, valamint a szellemi dolgok iránti fogékonysághoz vezetett. A középiskolás és főiskolás évek alatt rengeteg mindent kipróbáltam. Kung-fuztam,  tanulmányoztam a keleti filozófiákat, jóslást, agykontrollt, stb. 

16-17 éves lehettem, amikor a nővéreméktől kaptam ajándékba egy Bibliát. Ők mind a mai napig nem keresztények, de úgy gondolták, hogy egy művelt ember műveltségének elengedhtetlen része a Biblia. Elkezdtem hát olvasni balról jobbra, ahogy minden könyvet szokás, de egy idő után komoly kérdéseim merültek föl Isten igazságossága kapcsán (úgy gondoltam végső soron Ő volt okolható Káin gyilkossága miatt, hisz Ő nem fogadta el az áldozatát, Ő keményítette meg a fáraó szivét stb.) Aztán a nemzettségtáblázatokba futva végképp elment a kedvem a Biblia olvasásától. Még annyi eszem/szerencsém volt, hogy elolvastam az Evangéliumokat. Jézus személye lenyűgözött, de az aztán végképp összekavart, hogy az Ószövetség haragvó Istene hogy lehet azonos Jézussal, aki Maga a Szeretet. Vissza is tettem szépen a polcra és ott porosodott évekig.

Egészen addig, amíg el nem jöttem Szegedre, főiskolára, ahol is találkoztam egy lánnyal, egy csoporttársammal, aki a Timóteus Társaságon keresztül aztán megtért. Nagyon sokat beszélgettünk vele Istenről, a kereszténységről meg ilyenekről, ő mondta el nekem az Evangéliumot. Én persze előhozakodtam azokkal a kérdéseimmel is, amikkel küszködtem a Biblia olvasása során. Ő azt mondta, hogy ezekre ő nem tud válaszolni, hiszen még csak mostanában tért meg, de vannak barátai, akik misszionáriusok, ők biztos tudnának válaszolni a kérdéseimre. Engem viszont nagyon feszélyezett volna, ha a kételyeimet egy idegennel kellett volna megosztanom, így hát húztam, halasztottam a dolgot. Ráadásul úgy éreztem, hogy szép dolog ez a hit, meg örültem, hogy ez a lány hisz, de úgy gondoltam, hogy én azért ennél sokkal értelmesebb vagyok, semminthogy ilyeneket elhiggyek.

Aztán eljött 2002 március 14-dike, csütörtök. Este 10-11 körül lefeküdtem aludni és mihelyt behunytam a szemem egy nagyon csúnya arcot láttam profilból (nem álom volt, mert éppencsakhogy behunytam a szemem). Nagyon megsajnáltam szegényt, hogy mennyire csúnya és ekkor az arc szembefordult velem és el kezdett vigyorogni, én még ilyen ijesztő arcot sohasem láttam, nagyon megijedtem, magamra kapkodtam a ruháimat és elrohantam ehhez a lányhoz(aki szerencsére ilyen későn is beengedett) és elmeséltem neki, hogy mit láttam. Ő jól „megnyugtatott”, hogy az biztos a Sátán volt. Akkor még jobban megdöbbentem, de akkor megértettem valamit: A lelkemért csata folyik. Vagy Istené lesz a lelkem, vagy pedig az ördögé. Nekem kell választanom, de választanom kell, mert ha nem, akkor az ördögé marad.

Ekkor letérdeltem és életemben először megszólítottam Istent valahogy így: Jézus! Eddig én voltam az életem ura és látod, erre jutottam. Kérlek gyere be az életembe és te legyél az életem Ura! Ámen! Semmi különöset nem éreztem, csak egyfajta nyugalmat. A következő 3 nap-hosszú hétvége volt és egész hétvégén egyedül voltam Istennel. Vele kapcsolatban semmi újat nem tudtam meg, viszont magammal kapcsolatban annál inkább. Mintha valami lepel hullott volna le a szememről, megláttam, hogy mennyire önző ember vagyok, mennyire nem őszinték a barátságaim-kapcsolataim, hanem mindenkitől csak szerezni akarok valamit. Akkor még nem tudtam, hogy amit akkor csináltam az bűnvallás volt, de azon a hosszú hétvégén megváltozott az életem.

Már nem esett nehezemre felhívni azt a timós misszionárius srácot, hogy beszélgessünk Istenről, találkoztunk és minden kétségemre megadta a feleletet-bár addigra már Isten megújította a gondolkodásomat is és egyre csak faltam a Bibliát. Minden új volt és minden lenyűgözött. El kezdtem járni a Timóteus Társaság heti alkalmaira, ahol nem nénikékkel vagy szektásokkal találkoztam, hanem hozzám hasonló fiatalokkal, akik égtek az Úrért. Jártunk kollégiumokba evangelizálni, és egyre inkább bekapcsolódtam a heti alkalmak szervezésébe is.

A misszionárius srác, akivel elkezdtem beszélgetni (és azóta református lelkész), azt ajánlotta, hogy kezdjek gyülekezetbe járni, és úgy látta, hogy nekem a szegedi Golgota gyülekezet volna a legjobb. És igaza volt! 2002 májusában elmentem hát a Golgotába, ahol volt már 1-2 ismerősöm, tetszett a stílus és a környezet, hát maradtam. Szépen lassan beépültem a szolgálatba-elég gyorsan rájöttem, hogy a keresztény élet egy szolgáló élet, tehát igyekeztem minél inkább segíteni, ahol tudtam. Azóta itt teszem a dolgom és igyekszem képességeimet-ajándékaimat itt kamatoztani Isten dicsőségére és az itteni emberek javára.

...csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?!?

Évi vagyok, ebben az évben, 2012 nyarán Szegeden töltöttem a 37-et.

Szüleim tagjai voltak „a Pártnak”, apám haláláig aktív tagja volt az MSZP-nek, mindketten ateisták – a munkának éltek és őszintén hittek a szocializmusban. Aztán annyit dolgoztak, hogy nem értek rá gondolkodni.

Tizenkét éves koromban elkezdtem gondolkodni, miért élek, okosok úgy mondják: ráeszméltem önön létezésemre. Anyámat eltávolította tőlem az alkohol és az önmagába fordulása, a szidalmai, apám kinn dolgozott külföldön, a húgom még kicsi volt – barátaim meg nem nagyon voltak. A suliban a szerencsétlenek közé tartoztam.

Húgommal nagyon szerettük egymást, közelebb kerültünk ebben az időszakban, bár mindketten sérültek voltunk a lelkünkben és egyedül voltunk. Igazi megértésre vágytam, olyanra, akivel inspiráló beszélgetésben felfedezhetjük a világ működésének törvényeit. Meg akartam érteni mi miért történik – hogy megtaláljam a magyarázatot a „nyomoromra” és így a kiutat is belőle. Miért pont én vagyok az a szerencsétlen, akinek ilyen élete van. Hiszen a véletlen során egy nagyon klassz környezet jött létre velünk együtt – ezt tanultuk a suliban –, hát csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?! Vagy erre már nem telik ennek a „véletlennek”? De szemétség! Tehát a suli nem kötött le, mert nem adott választ, amit tanítottak.

Ekkor jött a politikai enyhülés, már nem volt kötelező az úttörőruha, a köpeny – és beengedték húgom sulijába a Bibliát. Nem mutatta meg, felkerült a polcra. Eljött a pályaválasztás ideje, hát kikerestem egy olyan iskolát a könyvből, ami 2 év alatt szakmát adott, hogy minél hamarabb eltarthassam magam és elkerüljek otthonról – anyu aláírta. 16 évesen bekerültem az első munkahelyre – jogászok gépírójának. Szerettem a munkámat, ma is nagyon szeretem. Itt találkoztam egy jogásznővel, akire különösen felnéztem. Alapvetően a jogászokra fel¬néztem, mert úgy gondoltam, ők eligazodnak az életben – hiszen tanulták, ismerik a szabályokat. Egy jogásznő lett a példaképem – neki megnyíltam, mert egyszer elmesélte a hasonló hányatott sorsát. Ő is alkoholista lett, mint az apukája, a férje megcsalta, az élettársa jól becsapta, öngyilkos akart lenni, mint az édesanyja stb. Viszont, aki ezt mesélte egy teljesen más ember volt, magabiztos, nyitott, mosolygós. Olyan változás látszott rajta, hogy azt mondtam, EZ KELL NEKEM! Bármi legyen! Egy módszer, amit megértek, a száraz, személytelen logika, kiszámolom és megcsinálom – hiszen az embereket nem érdeklem és igazából ők sem engem. A sorsdöntő, nagy beszélgetés, amikor részletesebben mesélte el az életét, egy pénteki napon történt, és nem árulta el a megoldást – „sietett a lányáért az oviba”. Egész hétvégén a hétfő délutánt vártam, hogy megkérdezhessem és kiszedhessem belőle, hogy csinálta ezt a nagy változást.

Eljött a hétfő és nagy nehezen a délután is. Rákérdeztem – de a válasz „falhoz csapott”: „bocsánatot kértem I A szemeim kikerekedtek, előrébb dőltem ... „Mi vaaan???? Bűn? Sose loptam vagy ilyenek? Isten?? De hisz nem is létezik, de ezt már megbeszéltük. És mi ez a hülyeség, hogy Jézus?? Mi közöm egy kétezer éve halott emberhez? Hova hívtad? .. és hogy-hogy vele élsz? Kétezer éve halott! Mekkora baromságot beszél ez a jogász! Pedig egyébként milyen okos. Ez skizo, az tuti.” De nem tágított. „Jézus a magyarázat a változásomra. Ő változtatott meg engem és az életemet.” Úgy mentem haza, mint egy zombi. Kattogott az agyam, hogy hogyan rakjam össze a nagyon okos és kedves nőt és azt, hogy ebben az egyben hülyeségeket hord össze, aminek a felét sem értem. Annyit értettem belőle, hogy „Jézus”, hát elhatároztam, megnézem, ki ez. Hazaértem, és kotortam a pici könyves polcon. Addig azért terjedtem, hogy a Bibliát kell elővenni ehhez. Az a bizonyos nagy Képes Bibliánk volt - óriási könyv, most olvassam el? Ahogy visszatettem a polcra, megláttam egy pici kék könyvecskét, levettem, hogy a „böszme” beférjen és megláttam, az van ráírva: Újszövetség. „Na, ez már mindjárt más, ez elfér a kezemben!” Felütöttem és elkezdtem olvasni. Azelőtt így választottam ki azt a három könyvet is, amit addig elolvastam. Ha olvasás közben lekötött, elolvastam, ha nem, vissza-tettem – egyetlen általános iskolai barátnőm ugyanis elvitt a könyvtárba. Nem sűrűn láttak.

Na attól, amit ebben a csöppnyi könyben olvastam, már két sor után le kellett ülnöm.

„Mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.”

Taccsra tett. Nem értettem igazán amit olvastam, de egyszer csak hosszú évek után először elkezdtek potyogni a könnyeim: „Isten szeret?” A szemem se bírtam kinyitni, annyira fájt, ahogy a kőkemény szívem kezdett megrepedni és éreztem, hogy ez jó. Nem tudom másként kifejezni: Isten leült mellém és a vállamra tette a kezét, hogy vigasztaljon. Ettől a pillanattól kezdve TUDOM, hogy ISTEN VAN és a szeme fénye vagyok, NAGYON SZERET. Számára mindig anyuék csoda szerelemgyereke maradok, elsőszülött unoka. Bocsánatot kértem Tőle, mert éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét, hiszen egész addigi életemben csak akkor említettem meg Őt, ha káromkodtam. Fel¬foghatatlan volt, hogy mégis szeret, de valami csoda folytán mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ez így van. Ismeretlen ismerősöm lett. Életemben először megérintette a lelkem legmélyét. Úgy éreztem, eddig csak járkáló halott voltam anélkül, hogy tudtam volna róla.

Megváltozott az életem, de mégsem. Anyám ugyanúgy ivott, de már volt kinek elmondani. Apámnak és húgomnak is beszéltem Istenről. A jogásznő segített elköltözni otthonról – az albiban négy lány vette fel a terhet, hogy a megszentelődés útján segítsen. Nem volt könnyű dolguk. De tele voltak szeretettel, ahogy én is – és minden annyira másként csapódott le. Jöttek nehézségek továbbra is, de már nem volt olyan szörnyű nyomasztó az élet. Némileg a körülményeim is megváltoztak, de az igazi változás bennem zajlott le. Kinyíltam. Új barátaim lettek, akik lakótelepi tinik voltak. Istentől a bűneimért és behívtam Jézust az életembe, azóta vele élek”.

Elkezdtem eljárni közéjük ping-pongozni – farzsebemben szerelmem szerelmeslevelével, az Újszövetségemmel – és miközben jól éreztük magunkat, aki kérdezett, beszéltem neki Istenről. Ezt adtam tovább a tiniknek: a megtöretés után óriási szeretet jöhet, ha Istent választjuk. Mert az a véletlen, amiről a suliban tanultunk valójában egy Személy! Mindent Ő alkotott és felfoghatatlan mértékben szeret és szeretné, ha ezt éreznénk, „megfürödnénk benne”. És ez nem véletlen! Ez így lett eltervezve már nagyon régen. Az egész terv tök izgalmas és hozzáférhető bárki számára.

Kedves Olvasó, ha érdekel, és nem tudod, hol találod, kérdezz meg magad körül egy keresztényt, aki tudja a választ. Ne állj meg az első „nem tudom”-nál.

Ma, húsz év múltán egy nagyon klassz csapathoz, gyülekezethez tartozom, folyamatosan tapasztalom Isten minden értelmet meghaladó hűségét, szeretetét, gondoskodását és bölcsességét, ahogy Vele „járok”. Albérletben lakom, minimálbér a fizetésem, tehát nyilvánvaló, hogy nem abból élek. Van egy csodálatos, szerelmes vőlegényem, Jézusnak hívják, most elment az Atyához, hogy helyet készítsen nekünk, majd egy nap visszajön értem és hatalmas lagzit csapunk. De addig is beszélgetünk. Nem úgy, mint a csöpögős szerelmes regényekben! Ez valódi.

Ez az egy kis könyvecske megmentett a zombi élettől velem együtt még jónéhány embert. Ez az egész csak a következménye annak, hogy élő, személyes és szeretetteljes bensőséges kapcsolatunk van a Teremtőnkkel, aki annyira szeret, hogy egyszülött Fiát sem sajnálta feláldozni azért, hogy nekünk legyen egy sanszunk, választási lehetőségünk, ami nem kötelező. Mi ehhez képest annyira vagyunk képesek, hogy kikerekedik a szemünk, előrehajolunk és kiböfögjük: „mi vaaan??”.

Te boldog vagy? Elégedett vagy azzal, ahogy élsz? Meddig?

THE END ... (?)

AKI KERES AZ TALÁL!

Nem hívő családba születtem, azonban katolikus nagyszüleim életén át, mégiscsak hallottam valamit Istenről gyerekkoromban. Ez azonban akkor még csak úgy érintett hogy „ez a nagyiék dolga”, és engem hidegen hagyott. Cseperedve azonban a gyermek világképe is formálódik-alakul, előkerült nálam is a filozófiai jellegű kérdések áradata: van-e Isten, ha van mit kezdjek vele, hogyan lett a világ, mi az élet értelme, van-e valami a halál után, stb.

Így aztán kora-tizenévesen arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyosan van Isten, hiszen a világ nem alakulhatott ki magától, és az önszabályozó evolúció is teljesen fantazmagóriának tűnt. A világban semmi olyan ami működő, „konstruktív” dolog, nem alakul ki csak úgy magától. Pl hagyjuk csak kint az autónkat párszáz évre a parkolóban érintetlenül és nézzük meg utána, milyen csodásan kialakult egy pompás szerkezet… vagy esetleg megvárhatjuk a parkolóban ücsörögve, hogy feltörnek a fémek a föld mélyéből és hogy-hogynem összeállnak egy szép autóvá párezer év alatt – ugye hogy nem így működik a világ. A világunk, ami tele van természettudományos törvényszerűségekkel, nagyon pontosan egyensúlyba beállítva VALAKI által, akit nevezzünk mondjuk éppen Istennek. Nem is beszélve az életről, hiszen ha az adott anyagokból mindent összegyúrnánk, legfeljebb előállíthanánk mesterségesen olyan szöveteket, amiből élő organizmusok is felépülnek, megeleveníteni azonban nem tudnánk őket! Ezt bizony egy TEREMTŐ teremtette.

Naszóval bizonyos lettem Isten léte felől, de akkor mit is kezdjek én ezzel az ismeretemmel?!

Közben tovább cseperedtem, és persze belefolytam a „világ” dolgaiba: éjszakai élet, züllés, agresszív dolgok, drog, és más effélék tették színessé életemet. Ezekben az önmagam örömét kerestem, de keservesen tapasztaltam, hogy nem igazán adnak örömöt, legalábbis olyat, amit én vártam. Próbáltam önmagamat „megvalósítani”, minden vágyamat betölteni, és ha ezekben sikerült is valamit éppen elérnem, csalódottan tapasztaltam, hogy nem is lettem boldogabb. Viszont kiégetté, üressé, és mégis a foglyukká – megkötözötté – tettek.

De mint fentebb írtam, én ekkor már bizonyos voltam Isten puszta létében, és valahogy vágyott a belsőm többet tudni róla. És rájöttem, hogy az általam keresett boldogság is valószínűleg nála van, vagyis általa lehetek „önmagam”, akit annyira kerestem. Belém hasított a felismerés, hogy ha van Isten (és tudom, hogy van), akkor sokkal több is van, mint amit érzékelek a világból, és akkor van örökkévalóság is, meg van menny és pokol is, és az meg tuti, hogy én így (ahogy akkor voltam) a pokolba tartok. És arról sem volt kétségem, hogy az nekem nem lesz jó. Arról nem kellett győzködni, hogy bűnös vagyok, ezt pontosan tudtam magamtól is.

Ezen vívódásomat tett követte: vettem a bátorságot és egy vasárnap délelőtt bementem a templomba. Ez egy katolikus templom volt, az akkori lakhelyem közelében. Nem tudtam még mi az hogy „katolikus”, és nem tudtam semmi szakrális ismeretet egyáltalán. Megálltam leghátul, és semmire nem emlékszem mi zajlott, csak azt tudom, hogy Isten megérintette a szívemet, és katartikus zokogás vett erőt rajtam, ami érdekes módon felszabadítóan hatott rám. Nem tudtam mi történt velem, csak azt tudtam, hogy Isten megérintette a szívemet valamilyen módon, és hogy mostantól ráállok az Ő keresésére, megismerésére.

Közben „véletlenül” lett egy baptista kolléganőm, akivel beszélgettünk Istenről. Tudomásomra hozta, hogy van ám biblia, és azt jó ha olvasom! Figyelmeztetett, hogy ne az elején kezdjem, hanem Máté 1-nél (elmondta mit jelent ez a mondat…). El is kezdtem, és Isten Igéje (ami élő és ható), valóban megtette hatását, és csodálatosan átformált, vonzott Isten általa. Hamarosan el is hívott a baptista gyülekezetbe, ahol világossá vált számomra, hogy Isten megismerhető (mármint a magunk szintjén: kapcsolat Vele), és ez nem az egyházhoz (bármelyikhez) való csatlakozáson múlik, és nem új szokások felvételén, hanem személyes kapcsolaton Istennel. Ami Jézus Krisztus által lehetséges, hiszen Ő mindent elvégzett a kereszten, nekem már „csak a karjaiba kell vetnem magam”.

Növekvő Ige- és Istenismeret eredményeképpen, bűneimet megbánva átadtam az életem Krisztusnak, aki be is töltött, újjászült (Szellemével, így van jelen a világban), és átformálta az életemet. Bennem lakozva formál – azóta is – a maga hasonlatosságára. Megbocsájtotta bűneim, megszabadított azok terhétől, ő adott új szívet, új szokásokat, segített elhagyni régi (bűnös) szokásokat, és megtaláltam Benne azt a boldogságot, amit mindig is kerestem, csak éppen rossz helyeken. Ez pedig az Istennel való békesség a világon és az üdvösség tudata az örökkévalóságban, ami az élet(em) érteleme és célja. És persze az egyetlen helyes opció! És milyen jó, hogy ezt kegyelemből ingyen elfogadhatjuk, minden érdemtelenségünk ellenére!!!

Tessza bizonysága

Megtérésem időszakát megelőzte 29 év, amit Isten nélkül „kiegyensúlyozott családban” mégis magányosan éltem. Tudatos Istenkeresés volt jellemző erre az időszakra, de nem voltam tudatában annak, hogy Őt keresem. Leginkább a csillapíthatatlan sóvárgás volt jellemző és olyan űr, amit nem tudott semmi és senki betölteni. Ez az űr egyre nagyobb lett és egyre jobban kerestem a megoldást, mindenhol-mindenben és mindenkiben. 25 éves koromban megismertem azt az férfit, akit Isten kirendelt mellém, az Úr kegyelméből 2011. április 30-án házasságot kötöttünk, nem keresztény lélekkel. Mivel eredendően Római Katolikus vallásban nevelkedtünk, így egy katolikus templomban volt a szertartás annak rendje és módja szerint. Ezen a nyáron a születés és a halál hatotta át az életünket, esküvő és temetés sorozatok vonultak végig ezen az időszakon. Ehhez a nehézséghez annak a tudata is hozzá adódott, hogy szívünk vágya volt már több éve, hogy gyermekünk szülessen, de nem történt meg a csoda. Ezt mindketten hatalmas fájdalomként éltük át. Lassan észrevettük, hogy már egymástól sem kapunk segítséget. Következett a mélyzuhanás. Majd ebben a zuhanásba Isten kifeszítette a hálóját és elkapott mindkettőnket és ezen a vasárnapon, azaz pontosan 2011. szeptember 18-án az Úr elhívott a kecskeméti baptista gyülekezetbe. „ Kövess engem” János 21, 19 Amikor a padban ülve hallgattam az Igét éreztem, hogy változás történt a szívemben . Hallok és Látok! Szólt hozzám Isten, elhívott és magához ragadott ott azon a vasárnapon. A gyülekezet az első perctől fogva a „lelki otthonunk” lett, olyan módon, hogy soha ilyen megtapasztalásunk még nem volt azelőtt. Vártuk a vasárnapokat, vártuk az Istent keresők biblia óráját és vártuk a találkozást a testvérekkel, ami a mai napig így van. A Biblia olvasás közben egyre jobban kezdtük megismerni az Úr akaratát és számtalan kérdésre a testvérek által is kaptunk választ, és egyre rájöttünk, hogy mi a legfontosabb feladatunk: Hasonlóvá válni Jézushoz. Csodálatos módon kaptunk meg mindent, amire szükségünk volt ahhoz, hogy ebben a folyamatban ne sérüljünk, hanem ellenkezőleg, gyógyuljunk a régi sebekből. Az Úr engedte meglátni, hogy valójában azért szeret, aki én vagyok, nem azért amit teszek vagy, ami történik az életem során. Kegyelemből, előbb adott életet nekem, mint én adhattam a gyermekemnek. Legfontosabb, hogy megértettem és megélhettem, hogy az Ő gondolata más, mint az enyém. Segített a szívemmel megérteni, hogy az Ő terve sokkal magasztosabb, így ki tudom mondani lélekből, hogy Atyám legyen meg a te akaratod. Szívem vágya az Úr tervében maradni és követni engedelmes szívvel. Bár szívünkben egyenlőre még vágyakozás, hogy az Úr akaratából gyermekünk szülessen, de azzal a lélekkel és tudattal élhetjük a mindennapjainkat, hogy életet adott nekünk, kiragadott a sötétségből, Jézust hozta el nekünk, mint személyes megváltónkat és minden szükségletünket betölti életünk minden pillanatában. Dicséretet zengek az Úrnak! Bírák 5, 3

Bizonyságtételem, lelki önéletrajzom

Bár szüleim kereszténynek tartják magukat ez saját bevallásuk szerint is csak kulturális és politikai kötődés. Engem viszont gyermekként nagyon vonzott Jézus. Eljártam ministrálni, hittan órákra, misékre. Ez a lelkesedés mindig hullámokban ért engem néha jobban, néha kevésbé. Eljutottam az elsőáldozásig aztán elkezdtem kamaszodni és hiába jutottam be Szeged egyik legjobb iskolájába, más dolgok érdekeltek, nem foglalkoztam az iskolával sem és így iskolaváltásra kényszerültem.

Egy katolikus, piarista rendhez tartozó fiúgimnáziumba kerültem, ahol szegedi létemre önszántamból kollégista lettem, hogy a tanulásra tudjak koncentrálni. (Naponta fél óra kimenőnk volt.) Itt folyamatosan emelt számban tanultam hittant, végül érettséginél ez lett a választott tantárgyam, de közben valami történt. Mivel az osztálytársaim nagy része kollégista volt együtt éltünk gyakorlatilag és az osztályközösségünk nagyon jó volt, de a kereszténység számomra olyan dolog lett, ami ellen lázadni kell, csak szabályok, amiket azok se tartanak be, akik diktálták. A dogmáknak egy részét nem értettem és nem is kaptam rájuk választ, ha rájuk kérdeztem.

Eközben a lelkivilágom összeomlott. Kamaszként nagyon sok szubkultúrába belemásztam mélyen. Voltam hungarista, rasszista, konzervatív majd antirasszista, liberális, focihuligán és békeharcos. Kacérkodtam a hinduizmussal, és mindent teljes elszántsággal csináltam ameddig nem ábrándultam ki belőlük. A kiábrándulás meg mindig csalódással járt, és egyéb események is hajtottak az összeomlás felé. Az egyik barátom szerelemféltésből megölte a barátnőjét és én ezt nagyon magamra vettem. Eközben a családomban is sokan haltak meg. Engem mindig nagyon vonzott a halál, kisgyermekként is nagyon szerettem a temetőkben járni. Elkezdtem vágyni a halálra.

Folyamatosan öngyilkos művészeknek olvastam verseit, hallgattam zenéit, nézegettem képeit. Isten helyett orvosokhoz fordultam segítségért, ahol felírtak egy gyógyszert. Ettől a pillanattól rohamosan romlott az állapotom.

A rendkívül jól sikerült érettségim segített, de szerelmi csalódások miatt megint rossz állapotban kerültem. Nyár közepére eljutottam oda, hogy hét fajta antidepresszánsból napi 30 pirulát kellett bevennem. Hogy legyen örömöm kábítószerezni kezdtem. Füvet, lsd-t, kokaint használtam. Csak az öngyilkosság, a sorozatgyilkosok és az iskolai mészárlások érdekeltek. Még most is könnyet csal a szemembe, ha visszaemlékszem, hogy szüleim kétségbeesetten állnak az ágyam felett és nem látnak lelket a szememben. Állapotomért Istent okoltam ezért sátánista lettem. Eljártam sátáni összejövetelekre, olvastam a sátán fekete könyvét. A sátán átvette a hatalmat felettem, rávett apró bűncselekményekre, majd folyamatosan hívott, hogy öljem meg magam. Ezen a nyáron huszonkettő öngyilkossági kísérletem volt és néhányszor közel álltam a halálhoz.

Ekkoriban éreztem egyszer, hogy Isten szeret és menjek vissza hozzá, de nem is tudtam ezzel mit kezdeni, mert nem értettem és a barátaimat se szerettem volna elveszteni a sátánista körből. Majd jött egy lány, aki azóta Isten kegyelméből a menyasszonyom, és elkezdett beszélni velem, mondta, hogy ő keresztény és imádkozik értem. Elmúlt a vágyam, hogy megöljem magam. Elkezdtünk járni, és azt, hogy ő keresztény a kapcsolat elejétől fogva tiszteletben tartottam. Majd megkérdeztem hova jár és megtudtam, hogy golgis. Nem sokat tudtam a Golgota Keresztény Gyülekezetről, de menni akartam. Közben megszakítottam a kapcsolatot a sátánistákkal és már próbáltam imádkozni. Bementem és nagyon kedvesek voltak, a lelkipásztor Kyle és az egyik elöljáró: Terhes Balázs rögtön odajöttek beszélgetni. Balázs később meghívott beszélgetni és akkor megváltozott valami bennem. Elhittem, hogy Isten jó és szeret, elkezdtem minden apró dologért hálát adni és járni a gyülekezetbe. 2011.12.28-án tudtam, hogy döntésre kell jutnom. Elfogadtam Jézust megváltómként és

hosszan imádkoztam. Egy hangot halottam, hogy Gabi te sok mindent megtapasztaltál te tanítani fogsz rólam. Elérhetőségeim: elkagabi4jesus@hotmail.com 

Telefonszám: 06203640443

Anna visszatérése

Szeretet és ragaszkodás van a szívemben Jézus Krisztus felé, különösen azóta, amióta a súlyát megérzetem annak, hogy mit bocsátott meg nekem. Megismertem az Urat már töb, mint egy évtizede és elfogadtam Őt megváltómnak, azonban egy bűn, eltávolodás, majd a megbocsátás kegyelme új alapokra helyezte a kapcsolatom Ővele.

A középiskola befejezése után egy keresztény táborban egy igehirdetés hatására fogadtam el Krisztust Megváltómnak. Ő segített a főiskolai tanulmányaimban, mely befejezése után hamarosan házasságot kötöttem egy kedves, hívő fiúval, amely házasságból léptem ki néhány év után. Hűtlen lettem, elégedetlen, többet akaró, önző, ugyanakkor depressziós. Valamiféle meghasonlásba kerültem önmagammal is, hitemmel is, környezetemmel is, míg odáig jutottam, hogy külföldre mentem dolgozni.

Igyekeztem segíteni egy személyt ez idő alatt, akivel egy időre Isten előtti szégyenteljes kapcsolatba kerültem. Ezt hamar abbahagytam, mert éreztem, hogy helytelen. Azt azonban még nem láttam meg, hogy milyen rossz úton vagyok, otthonomtól, helyemtől távol. Minden nap vártam Isten segítségét, szavát, azonban egyre lejjebb és lejjebb csúszott az életem. Nemcsak fizikai betegségek lettek úrrá rajtam, lelkileg is egyre rosszabbul éreztem magam, folyamatos küzdelem a lelkiismeretem ellen, miközben kifelé azt mutattam, hogy rendben vagyok, a helyemen vagyok.

Egyik nap, akkor már másfél év küzdelem után, Isten megengedte megértenem az Igéjét az Mózes V. 28, 14 versén keresztül: „ha nem térsz el se jobbra, se balra azoktól az igéktől, amelyeket ma parancsolok neked.” Az volt az első szó hosszú idő után, melyet világosan értettem: hiába várok áldást az életemben, ha nem az Isten szerint való úton vezetem azt. Attól a pillanattól fogva napról napra Isten mintha egy könyvből olvasva hozta elém a bűneim, amelyeket az évek során beengedtem az életembe, melyek végül oda vezettek, hogy elhagyjam a férjem, a gyülekezetem, otthonom, hazám. Életem legnehezebb hetei voltak ezek. A bűnök súlya terhelődött rám, utáltam magam mindazért, amiket tettem, ugyanakkor az Úr Jézus szeretete minden bocsánatkérés után szinte kézzelfogható volt.

(Már hazatérve tudtam meg a szellemi hátteret, amely amögött állhatott, hogy egyszer csak megszólalt és a szívemhez beszélt az Isten Igéje, amely kettős: egy részről egy imacsoport hirdetett összejöveteleket hétről hétre Jerikó falai leomlásának példája alapján, és a hetedik héten érkeztem haza; másrészről nővérem kitartó imádsága és böjtje, amikor minden látható ellenére ragaszkodott az Isten Igéjéhez: „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” Ézs 53,11.)

Egy másik Ige, melyet férjem helyezett a szívemre, meghatározta az akkori és attól fogva az életem a Római levélből: „Változzatok meg a ti elmétek megújulásával, hogy megértsétek mi az Isten akarata, mi az, ami Neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2)

Lezártam a külföldi munkahelyemet amilyen gyorsan tudtam, és hazajöttem. Bocsánatot kértem a férjemtől első lépésben, a házasságunk azonban nem bírta ki az elmúlt évek fájdalmait, terheit és váláshoz vezetett. Azután a gyülekezet előtt megvallottam a bűneim és kértem az ő bocsánatukat is. Ekkor még a fejem értette, hogy mit kell tenni, a szívem csak fájdalmat, veszteségeket érzett. Éreztem, hogy szabadulnom kell érzelmi kötődésekből, melyek mindaddig meghatározták az életemet. Akkor azt tudtam csupán, hogy nincs visszaút, nem megyek vissza abba a függő, terhelt állapotba, amelyre rámutatott Isten, hanem átadom Neki magam, hogy megtisztítson, megszabadítson.

Így érkeztem haza néhány hónappal később. Megüresedve, lelkileg, testileg, anyagilag összetörten. Semmi más nem maradt az életemben, csak Krisztus végtelen szeretete és kegyelme, amelyet azáltal tapasztaltam, hogy megvallottam Neki bűneimet, és Ő „hű és Igaz” lévén megbocsátotta és megtisztított minden gonoszságtól. Ez azonban minden volt nekem.

A továbbiakban annak a folyamatát szeretném leírni, ahogyan az elme megújulása gyakorlatban az Igének való feltétlen engedelmességet, ennek következtében áldásokat eredményezett a darabokra esett érzelmi és fizikai valóságból.

Először is amikor olvastam, újra és újra Krisztus megbocsátásáról, akkor tudtam, sehogy máshogy nem élhetem túl, csak ha el is hiszem, hogy Ő valóban megbocsátotta és elvetette azokat. Az én érzelmeim bűntudatról, önvádról tanúskodtak, de Isten szavának hittem, nem a saját gondolataimnak.

Lelkipásztorom egy beszélgetés alkalmával Mikeás 7,7 igéjét helyezte a szívemre:

„De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem, meg is fog szabadítani Istenem.”

Tudtam, megértettem és elhittem, hogy érdemes Istenre várnom, hogy kihozzon ebből az érzelmileg és fizikailag nehéz helyzetből, melybe a bűneim következtében kerültem. Tudtam érdemes kivárnom, hogy Ő építse újjá az életemet olyan formában, ahogy Ő akarja, és nem nekem kell mennem, próbálkoznom, erőlködnöm. Másrészről Ézsaiás könyve 54,14 beszél arról, hogy „az igazság által leszel erős”. Isten Igéje volt, és azóta is az életem tartópillére, gerincoszlopa. Isten Igéje mondta rólam, hogy olyanná teszi a lábamat mint a szarvasoké, amikor remegő térddel mentem gyülekezetbe, vajon mit gondolnak a többiek a múlt bűnei miatt; Isten Igéje bátorított, hogy „ifjúkorom szégyenét elfelejtem” (54,4) és még tovább „kétszeres szégyen és szidalom után ujjongani fognak osztályrészüknek…örökké tartó örömben lesz részük.” (Ézs 61,7) Az Ige tanított meg „nem a láthatókra nézni, hanem a láthatatlanra”, azt valóságosabbnak látni, mint ami a szemem előtt van. Olyanná vált számomra Isten közelsége, az Ő Igéje, az imádkozás, amikor a jelenlétébe mehetek, mint a kenyér az éhezőnek, a víz a szomjazónak.

Azt ígérte: „Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét”, valamint megtapasztaltatta, hogy „a hálaadás az én erőm.” Ekkor tudtam, tanultam, hogy mindenért hálát kell adnom, hogy legyen erőm, ha még piciny és kevés van, talán csak a kegyelem, melyet nap, mint nap megköszöntem és egy biztonságos szoba, melyben lakhatom, azért adok hálát. Aztán Ő gondot viselt a többiről, napról napra hozta elém a megannyi lehetőséget a hálaadásra: az egészségem, munkát adott, munkatársakat, barátokat, anyagi gondviselést. „Aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele úgy, hogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megtartója, azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1,25) – tudtam nem lehet visszafordulni, ha megtapasztaltam Isten tökéletes törvényének valóságát, nem akarom elfeledni, feledékeny hallgatója lenni, hanem megcselekedni azt.

„Aki Krisztusban van új teremtés az, a régi elmúlt, és íme újjá lett minden.” (2 Kor 5,17) Újat teremtett az Isten, amikor jöttek a kísértések, a támadások, akkor ez az Ige adott biztonságot. Mindeközben fokozatosan tanított az alázatra Isten. Csak akkor tud használni bármire, ha alázatban tarthat. „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt, és Ő majd felemel benneteket.” (Jakab 4,10) Arra vágytam, hogy olyan cserépedénye legyek, amely megüresedik önmagának, hogy Ő tudja betölteni. Voltak helyzetek, amikor próbálkoztam az én elképzelésem szerint visszaépíteni egy régi romot, vagy újat építeni. Ekkor Isten azt mondta: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Jel 3,8 Ő adja, Ő nyitja meg előttem azt az ajtót melyen bemehetek, nekem elég csak bíznom benne és alázatban, szeretetben és hálaadásban tennem a dolgom.

Egy év elteltével Isten hű maradt az Igéjéhez, és az nem tért vissza üresen.

„A hit a remélt dolgokban való bizalom, a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

Az az imádság van bennem, hogy a hit általi dolgok valóságosabbak legyenek számomra, mint a kézzel fogható valóság. Hogy hitben járjak, és nem látásban, a kapcsolatok, szolgálat, anyagiak területén is.Másrészt, hogy okos istentiszteletként odaszánjam a testemet, mint élő és szent áldozat, amely tetszik az Istennek.(Róm 12,1)