Apukámra nem igazán emlékszem, még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Így igazán anyukám és később nevelőapukám volt a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, inkább otthon tartózkodtam és olvastam.
Mikor középiskolás lettem, anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak.
2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza. Buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Amikor hazajöttem, anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt.
Akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se tudtam.
Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen "örömöm"az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal és még is annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal. Bűntudatom pedig anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam tőle. Egy dolog mélyen megmaradt bennem: kicsi hordozható televíziónk volt, ami az ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen vele egy szobában lennem. Hallottam ahogy sírva mondja, hogy őt senki se szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Ez a tudat elől próbáltam az alkoholba és a bulizásba menekülni. Nem tudtam magamnak megbocsájtani.
Aztán találkoztam egy csinos lánnyal, Annával, aki keresztény volt. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben? Akkor valami keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, ha ad egy könyvet , elolvasom-e? Persze , hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki. Visszafelé sült el a dolog , ez a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Mivel a könyv a Bibliára utalt azt is szerettem volna elolvasni. Bibliát is kaptam Annától.
Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazsághoz. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: "Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled." A másik gondolat viszont azt mondta: "Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?" Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkap, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: "Úgy se fog elkapni." Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: "Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával." Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni.
2004. áprilisában úgy döntöttem ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust megváltómnak és, hogy Ő meghalt azért a bűnért is amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon meg könnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de idő kellett, még a szívemben levő sérelmek begyógyultak. De Isten gyógyítónak is tökéletes.
Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni!Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében. Remélem az is maradok, legalábbis Isten ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyereket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem.
Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felébredtem és azt mondtam, hogy de jó meg van bocsájtva. Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben és le tudjam írni, illetve el tudjam mondani, mi volt ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése