Az én történetem az önfeledtség elvesztéséről és megtalálásáról szól.
Gyermekként a családunkban elég jól kijöttünk egymással, és az általános iskola felső tagozatában már kitűnő volt a bizonyítványom, önfeledt voltam. A gimnáziumot nagy lelkesedéssel és céltudatosan kezdtem, azonban nem találtam barátot, és valahogy a tanári bizalom sem tartotta bennem a lelket. Pár, tök ciki kamaszkori testi nyavalyám is volt (lábgomba, egyfolytában izzadtam, pattanásos volt a képem, kövér is voltam). A sport se nagyon jött be, mert a testépítéstől kikopott a térdem. Elkezdtek ropogni az ízületeim és lúdtalpas is lettem. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy képzelt beteggé váljak, eluralkodott rajtam a stressz, az önsajnálat és a szégyen. Ezen azok a gigantikusnak tetsző németórai „beégések” sem segítettek, amik sajnos nem ritkultak. Arra jutottam, nem kell, hogy a körülmények ennyire befolyásolják az ember lelkiállapotát, de én mégsem tudom kivonni magam alóluk.
Csendben szenvedtem és görcsösen kerestem a valahol útközben elhagyott önfeledtségemet (úsztam, filmet néztem, verset írtam, nőkről fantáziáltam), de mindig folytatódott a tortúra. Anyu ezekről elég sokat tudott. Segíteni is próbált, (agykontroll tanfolyam, egészségesen táplálkozás) gondolván, ha a testi bajaim helyre állnak majd a lelkem is rendbe jön. Eközben, azonban már annyira ideges voltam nap, mint nap, hogy nem keringett bennem rendesen a vér és folyton felfáztam. Így jutottam el pszichiáterhez, más orvosokhoz és természetgyógyászhoz, ám a képzelt betegségekből kényszerképzetek lettek. Már kényszert éreztem arra, hogy betegnek vagy sérültnek képzeljem magam. Többször akartam meghalni, hisz nem voltam kíváncsi rá hogyan teszem saját magamat értelmetlenül tönkre. A tanulmányi eredményem sem volt már a régi, bár az egyetemre bejutottam. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy az élet igazi problémáival szemben mindenki egyedül marad, nem léphetnek mások a helyére.
Az egyetemen, 1998-ban beszélgettem egy misszionáriussal, aki elmondta nekem az evangéliumot. Nem esett nehezemre belátni, hogy mindenki bűnös, mert az én életem sem volt a helyén. Isten szeretetét – hisz számomra ez érzelmet jelentett még akkor – nem fogtam fel igazán. A személyes kapcsolatról, amit Jézus akar velünk létesíteni, csak az információ volt a fejemben de tapasztalataim nem. Tudtam, hogy Jézus a központi figura, aki meghalt a bűnökért, és hogy hittel lehet Őt elfogadni személyes megváltónak, ám én érzelmi alapon közeledtem az egészhez. Két év alatt mégis eljutottam oda, hogy ez nekem kell.
2001-ben édesanyám súlyos műtétét használta fel Isten arra, hogy kétségbeesésemben 2001. február 8-án átadjam az életem Krisztusnak. A következő néhány kritikus napot jobban viseltem. A misszionárius, akitől először hallottam az evangéliumot továbbvezetett, és megismertetett az alapigazságokkal, s Isten folyamatosan könnyített a lelkemen. A régebbi sebeket a felszínre hozta és begyógyította azokat. Keresztények közt is többször zavarba jöttem, de ők ezt nem jegyezték meg hangosan, úgyhogy idővel ez is egyre ritkább lett. A belső változásnak köszönhetően lehettem házigazda a keresztény összejöveteleken, és vőfély a velem foglalkozó misszionárius esküvőjén. Az azóta eltelt évek során soha nem látott gazdagság volt a lelki életemben. Én, aki annyira féltem ki mertem menni egy félévre Németországba ösztöndíjjal, mert éreztem, hogy Isten ott akar látni. Gazdagon megáldotta a kint töltött időt. Régi én központú világomból most már Isten gyakran vezet mások felé, mert már van mit adnom másoknak. A húgommal, és édesanyámmal - akik szintén megtértek - való jobb viszonyom is ennek köszönhető.
A legérdekesebb viszont, hogy az ízületeim jobban ropognak, mint valaha, és fölfázom, ha nem vigyázok. Az egyetemen is megbuktam. Anyut később is műtötték. Hála Istennek most már jobban van. Mindezek, azonban már nem terítenek le. Istenben bízom, tőle várom a segítséget, ami nem jelenti azt, hogy mindig vidám vagyok, de tudom, hogy Ő hűséges és szeret. Kisgyerek többet már nem leszek, mégis egyre inkább merek Krisztusban újra önfeledt lenni.
