AKI KERES AZ TALÁL!

Nem hívő családba születtem, azonban katolikus nagyszüleim életén át, mégiscsak hallottam valamit Istenről gyerekkoromban. Ez azonban akkor még csak úgy érintett hogy „ez a nagyiék dolga”, és engem hidegen hagyott. Cseperedve azonban a gyermek világképe is formálódik-alakul, előkerült nálam is a filozófiai jellegű kérdések áradata: van-e Isten, ha van mit kezdjek vele, hogyan lett a világ, mi az élet értelme, van-e valami a halál után, stb.

Így aztán kora-tizenévesen arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyosan van Isten, hiszen a világ nem alakulhatott ki magától, és az önszabályozó evolúció is teljesen fantazmagóriának tűnt. A világban semmi olyan ami működő, „konstruktív” dolog, nem alakul ki csak úgy magától. Pl hagyjuk csak kint az autónkat párszáz évre a parkolóban érintetlenül és nézzük meg utána, milyen csodásan kialakult egy pompás szerkezet… vagy esetleg megvárhatjuk a parkolóban ücsörögve, hogy feltörnek a fémek a föld mélyéből és hogy-hogynem összeállnak egy szép autóvá párezer év alatt – ugye hogy nem így működik a világ. A világunk, ami tele van természettudományos törvényszerűségekkel, nagyon pontosan egyensúlyba beállítva VALAKI által, akit nevezzünk mondjuk éppen Istennek. Nem is beszélve az életről, hiszen ha az adott anyagokból mindent összegyúrnánk, legfeljebb előállíthanánk mesterségesen olyan szöveteket, amiből élő organizmusok is felépülnek, megeleveníteni azonban nem tudnánk őket! Ezt bizony egy TEREMTŐ teremtette.

Naszóval bizonyos lettem Isten léte felől, de akkor mit is kezdjek én ezzel az ismeretemmel?!

Közben tovább cseperedtem, és persze belefolytam a „világ” dolgaiba: éjszakai élet, züllés, agresszív dolgok, drog, és más effélék tették színessé életemet. Ezekben az önmagam örömét kerestem, de keservesen tapasztaltam, hogy nem igazán adnak örömöt, legalábbis olyat, amit én vártam. Próbáltam önmagamat „megvalósítani”, minden vágyamat betölteni, és ha ezekben sikerült is valamit éppen elérnem, csalódottan tapasztaltam, hogy nem is lettem boldogabb. Viszont kiégetté, üressé, és mégis a foglyukká – megkötözötté – tettek.

De mint fentebb írtam, én ekkor már bizonyos voltam Isten puszta létében, és valahogy vágyott a belsőm többet tudni róla. És rájöttem, hogy az általam keresett boldogság is valószínűleg nála van, vagyis általa lehetek „önmagam”, akit annyira kerestem. Belém hasított a felismerés, hogy ha van Isten (és tudom, hogy van), akkor sokkal több is van, mint amit érzékelek a világból, és akkor van örökkévalóság is, meg van menny és pokol is, és az meg tuti, hogy én így (ahogy akkor voltam) a pokolba tartok. És arról sem volt kétségem, hogy az nekem nem lesz jó. Arról nem kellett győzködni, hogy bűnös vagyok, ezt pontosan tudtam magamtól is.

Ezen vívódásomat tett követte: vettem a bátorságot és egy vasárnap délelőtt bementem a templomba. Ez egy katolikus templom volt, az akkori lakhelyem közelében. Nem tudtam még mi az hogy „katolikus”, és nem tudtam semmi szakrális ismeretet egyáltalán. Megálltam leghátul, és semmire nem emlékszem mi zajlott, csak azt tudom, hogy Isten megérintette a szívemet, és katartikus zokogás vett erőt rajtam, ami érdekes módon felszabadítóan hatott rám. Nem tudtam mi történt velem, csak azt tudtam, hogy Isten megérintette a szívemet valamilyen módon, és hogy mostantól ráállok az Ő keresésére, megismerésére.

Közben „véletlenül” lett egy baptista kolléganőm, akivel beszélgettünk Istenről. Tudomásomra hozta, hogy van ám biblia, és azt jó ha olvasom! Figyelmeztetett, hogy ne az elején kezdjem, hanem Máté 1-nél (elmondta mit jelent ez a mondat…). El is kezdtem, és Isten Igéje (ami élő és ható), valóban megtette hatását, és csodálatosan átformált, vonzott Isten általa. Hamarosan el is hívott a baptista gyülekezetbe, ahol világossá vált számomra, hogy Isten megismerhető (mármint a magunk szintjén: kapcsolat Vele), és ez nem az egyházhoz (bármelyikhez) való csatlakozáson múlik, és nem új szokások felvételén, hanem személyes kapcsolaton Istennel. Ami Jézus Krisztus által lehetséges, hiszen Ő mindent elvégzett a kereszten, nekem már „csak a karjaiba kell vetnem magam”.

Növekvő Ige- és Istenismeret eredményeképpen, bűneimet megbánva átadtam az életem Krisztusnak, aki be is töltött, újjászült (Szellemével, így van jelen a világban), és átformálta az életemet. Bennem lakozva formál – azóta is – a maga hasonlatosságára. Megbocsájtotta bűneim, megszabadított azok terhétől, ő adott új szívet, új szokásokat, segített elhagyni régi (bűnös) szokásokat, és megtaláltam Benne azt a boldogságot, amit mindig is kerestem, csak éppen rossz helyeken. Ez pedig az Istennel való békesség a világon és az üdvösség tudata az örökkévalóságban, ami az élet(em) érteleme és célja. És persze az egyetlen helyes opció! És milyen jó, hogy ezt kegyelemből ingyen elfogadhatjuk, minden érdemtelenségünk ellenére!!!