”Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!!"

Hívő családba születtem, így kiskorom óta jártam a gyülekezetbe szüleimmel és tesóimmal együtt. Nem nagy kedvvel mentünk, szívesebben néztük volna a mesét otthon. Így telt el 8 év az életemből, amikor Isten belenyúlt a családom szokásos életébe úgy, hogy meghalt anyukám. Mint minden ember, én is vádolni kezdtem Istent, hogy miért tette ezt velünk, hisz rendes, normális család voltunk, sőt még imaházba is jártunk… Apukám annyira mély depresszióba süllyedt, hogy az alkoholban próbált vígaszt találni, hasztalanul. Végül annyira alkoholista lett, hogy rólunk nem igazán tudott gondoskodni… Szép lassan a gyülekezetből is elmaradoztunk…És ahogy így teltek a napjaim látva az alkoholista apukámat, nem látva anyukámat és a gyülekezeti barátaimat, a lehető legnyomorultabbul éreztem magam… Szívem mélyéből kiáltottam Istenhez, hogy ”Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!! Segíts! Mert én így nem akarok élni! Nincs értelme…” Rá 1 hónapra jöttek a gyámhivataltól megnézni a helyzetünket…(szüleim testvérei felfigyeltek a sorsunkra és ők hívták a gyámhivatalt) Aminek a következménye az volt, hogy a szüleim testvérei magukhoz vettek minket, apukám nővére lett a gyámunk. Isten kegyelméből ők is hívők voltak, így újra elkezdtünk a gyülekezetbe járni. Kezdett visszajönni az életkedvem. Sikerült teljesen beilleszkedni az „új” családba. Úgy éreztem, hogy helyre állt az életem, de teljesen elfelejtkeztem Istenről. Arról, hogy esetleg Ő segített meg engem, Ő emelt ki abból a nyomorúságos helyzetből…Így telt el 4-5 év, amikor egyszer mamám hívott, hogy nézzek meg vele egy műsort, a csellengőket. Az akkori adásban egy családot mutattak, 3 gyereket, akiknek meghalt az édesanyjuk és az apjuk alkoholista…Szörnyű soruk volt…Amikor ezt megláttam, akkor döbbentem rá, hogy én is ugyan ilyen helyzetben voltam és most még se ott vagyok, ahol azok a gyerekek…Isten azon a műsoron keresztül emlékeztetett arra, hogy honnan jöttem és hogy mit is tett Ő értem.
Akkor jöttem rá arra, hogy Isten milyen csodálatosan meghallgatta az én kiáltásomat. Rájöttem arra, hogy akkor Ő tényleg ÉLŐ Isten, aki hall és lát engem, tud rólam mindent. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor amit az imaházban hallottam kiskorom óta számomra unalmas prédikációkat, azok nem is mesék, hanem minden igaz. Ezek a felismerések után elkezdtem hétről hétre figyelni a prédikációkra. Isten léte számomra már biztos volt, de a tanításokat hallgatva sehogy se fért a fejembe Jézus léte. Nem értettem, hogy hogy jön Ő a képbe. Miért nem elég csak Istenben hinnem. Amikor idősebb unokatestvérem megtért, ő mondott nekem egy hasonlatot, ami által választ kaptam a kérdéseimre és megértettem, hogy miért fontos Jézusban is hinnem. A hasonlat röviden: mint tudjuk, minden ember bűnben születik meg. Képzeljük el, hogy a bűn mocsarában fuldoklunk, amikor jön valaki (Jézus), beleugrik a mocsárba, kilök a mocsár szélére. Így megmenekülök, viszont Ő belefullad a mocsárba. Meghal azért , hogy én éljek. Ez a kép teljesen megértette velem, hogy mit is tett értem Jézus. Világossá vált számomra, hogy miért is fontos az Ő áldozata, csak Ő általa léphetek újra kapcsolatba Istennel, Ő az aki megtud tisztítani minden bűnömből, aki megtud szabadítani minden megkötözöttségemből. Ez számomra hihetetlenül jó hír volt. Tudtam magamról, hogy nagyon bűnös vagyok, eleve abból kiindulva, hogy teljesen elfelejtkeztem Istenről, miután segített rajtam… Aztán rám nehezedtek a többi bűneim is, amik gyerekkorom óta halmozódtak…Szörnyű érzés volt, de annál boldogítóbb volt számomra Isten evangéliuma, hogy Jézus ezektől megtisztíthat. Kértem is szívem mélyéből, hogy tisztítson és szabadítson meg minden bűnömtől, ami elválaszt tőle. Akkor még kicsit kételkedő voltam, ezért kértem Istent, hogy ha tényleg megbocsátott nekem és megtisztított, akkor erősítsen meg ebben, válaszoljon a bűnbánatomra. Válaszolt. A következő igeverssel: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság.” /Zsoltárok 32:1-2/ Ez az igevers után tényleg boldog voltam és egyben ledöbbentett, hogy Isten ennyire konkrétan tud válaszolni. Ezek után vágytam arra, hogy nap mint nap ilyen közvetlenül beszélgessek Istennel és vele járjak. A kezébe tettem az egész életemet.

Az Úr áldjon téged is!
Barbi

Tomi története

Görgényi Tamás vagyok 1991 junius 20-án születtem Kaposváron. Nagyon nehéz körülmények között nőttem fel.

Miután Kaposvárról elköltöztem, mamám fogadott be magához, s ott mentem először gyülekezetbe és ott tapasztaltam meg először a szeretet erősségét. Aztán jött egy fordulópont, mert apám előkerült a semmiből. Nem volt neki ennyi elég, bírósági úton elvettek mamámtól. Aztán jöttek a kemény évek. Nem csak beteg voltam, hanem lelkiekben is össze voltam törve. Nagyon sokszor bántottak, vertek, nagyon fájt, s ezek után megszöktem. 1998 nyarán Gyulára kerültem intézetbe. Onnan pedig nevelőszülőkhöz kerültem Vésztő-Mágorra. És a hazafelé vezető úton derült ki, hogy hívők, mint az anyai nagymamán, s ennek nagyon örültem, de még mindig nem tudtam mi az a szó, hogy hívő. Vésztő-Mágoron a (nevelő) szüleim Tóth Andor és Tóth Andorné segítettek engem a megtérésem felé. Mikor hazaértem már akkor éreztem, hogy változás lesz majd az életemben, mert melegség fogott el. De tudtam, hogy a megtérés nem egyről a kettőre fog menni, hát igen! Voltam nagyon rossz, bűnös ember de még rosszabb is sajnos. Nagyon szerettek engem a nevelőszülők, de én ezt nem vettem figyelembe, s az ottani testvéreimmel csak a gondokat sorakoztattuk fel sorra. Sőt az volt a legrosszabb, hogy a tetejébe megszöktem onnan. S utána vettem észre, hogy BŰNÖS EMBER VAGYOK!!! ,mert akkor kerültem padlóra . Nagyon sok fájdalmat kaptam, de adtam is! S ezt nem kellett volna! S akkor jöttem rá arra is, hogy segítségre van szükségem és jött a segítség! Egy őszi

este volt, amikor Rusznyák Ferenc tartotta az Ifjúsági alkalmat. Isten eljöveteléről volt szó. Akkor döntöttem, s e döntésem megpecsételéseként, rá 3 évre bemerítkezhettem 2009.május 31-én Pünkösdkor.
--
Tamás Görgényi

Balázs Története

Az én történetem az önfeledtség elvesztéséről és megtalálásáról szól.

Gyermekként a családunkban elég jól kijöttünk egymással, és az általános iskola felső tagozatában már kitűnő volt a bizonyítványom, önfeledt voltam. A gimnáziumot nagy lelkesedéssel és céltudatosan kezdtem, azonban nem találtam barátot, és valahogy a tanári bizalom sem tartotta bennem a lelket. Pár, tök ciki kamaszkori testi nyavalyám is volt (lábgomba, egyfolytában izzadtam, pattanásos volt a képem, kövér is voltam). A sport se nagyon jött be, mert a testépítéstől kikopott a térdem. Elkezdtek ropogni az ízületeim és lúdtalpas is lettem. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy képzelt beteggé váljak, eluralkodott rajtam a stressz, az önsajnálat és a szégyen. Ezen azok a gigantikusnak tetsző németórai „beégések” sem segítettek, amik sajnos nem ritkultak. Arra jutottam, nem kell, hogy a körülmények ennyire befolyásolják az ember lelkiállapotát, de én mégsem tudom kivonni magam alóluk.

Csendben szenvedtem és görcsösen kerestem a valahol útközben elhagyott önfeledtségemet (úsztam, filmet néztem, verset írtam, nőkről fantáziáltam), de mindig folytatódott a tortúra. Anyu ezekről elég sokat tudott. Segíteni is próbált, (agykontroll tanfolyam, egészségesen táplálkozás) gondolván, ha a testi bajaim helyre állnak majd a lelkem is rendbe jön. Eközben, azonban már annyira ideges voltam nap, mint nap, hogy nem keringett bennem rendesen a vér és folyton felfáztam. Így jutottam el pszichiáterhez, más orvosokhoz és természetgyógyászhoz, ám a képzelt betegségekből kényszerképzetek lettek. Már kényszert éreztem arra, hogy betegnek vagy sérültnek képzeljem magam. Többször akartam meghalni, hisz nem voltam kíváncsi rá hogyan teszem saját magamat értelmetlenül tönkre. A tanulmányi eredményem sem volt már a régi, bár az egyetemre bejutottam. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy az élet igazi problémáival szemben mindenki egyedül marad, nem léphetnek mások a helyére.

Az egyetemen, 1998-ban beszélgettem egy misszionáriussal, aki elmondta nekem az evangéliumot. Nem esett nehezemre belátni, hogy mindenki bűnös, mert az én életem sem volt a helyén. Isten szeretetét – hisz számomra ez érzelmet jelentett még akkor – nem fogtam fel igazán. A személyes kapcsolatról, amit Jézus akar velünk létesíteni, csak az információ volt a fejemben de tapasztalataim nem. Tudtam, hogy Jézus a központi figura, aki meghalt a bűnökért, és hogy hittel lehet Őt elfogadni személyes megváltónak, ám én érzelmi alapon közeledtem az egészhez. Két év alatt mégis eljutottam oda, hogy ez nekem kell.

2001-ben édesanyám súlyos műtétét használta fel Isten arra, hogy kétségbeesésemben 2001. február 8-án átadjam az életem Krisztusnak. A következő néhány kritikus napot jobban viseltem. A misszionárius, akitől először hallottam az evangéliumot továbbvezetett, és megismertetett az alapigazságokkal, s Isten folyamatosan könnyített a lelkemen. A régebbi sebeket a felszínre hozta és begyógyította azokat. Keresztények közt is többször zavarba jöttem, de ők ezt nem jegyezték meg hangosan, úgyhogy idővel ez is egyre ritkább lett. A belső változásnak köszönhetően lehettem házigazda a keresztény összejöveteleken, és vőfély a velem foglalkozó misszionárius esküvőjén. Az azóta eltelt évek során soha nem látott gazdagság volt a lelki életemben. Én, aki annyira féltem ki mertem menni egy félévre Németországba ösztöndíjjal, mert éreztem, hogy Isten ott akar látni. Gazdagon megáldotta a kint töltött időt. Régi én központú világomból most már Isten gyakran vezet mások felé, mert már van mit adnom másoknak. A húgommal, és édesanyámmal - akik szintén megtértek - való jobb viszonyom is ennek köszönhető.

A legérdekesebb viszont, hogy az ízületeim jobban ropognak, mint valaha, és fölfázom, ha nem vigyázok. Az egyetemen is megbuktam. Anyut később is műtötték. Hála Istennek most már jobban van. Mindezek, azonban már nem terítenek le. Istenben bízom, tőle várom a segítséget, ami nem jelenti azt, hogy mindig vidám vagyok, de tudom, hogy Ő hűséges és szeret. Kisgyerek többet már nem leszek, mégis egyre inkább merek Krisztusban újra önfeledt lenni.

Alíz története

Nem hívő családban születtem,a nagynéném az egyetlen,aki keresztény.Ő volt az egyetlen akitől hallottam Istenről és Jézusról még kisgyerekként,akkor még,gyermeki hittel,ugye,szimpatikus volt a "dolog".Aztán,amikor suliba kerültem,elég sokat piszkáltak és csúfoltak az osztálytársaim,ennek hatására megutáltam Istent és őt hibáztattam mindenért.Egy időben,7-ikes korom körül öngyilkos is akartam lenni-nem komolyan (pl.:nem vágtam föl az ereimet - csak próbáltam),csak foglalkoztatott,hogy: "Mi lenne,ha...".Emellett igyekeztem,amennyire lehet,távol maradni a sulitól - bármi áron.

Középiskolában javult a helyzet,ami az osztályt illeti,viszont ekkor kezdődött a fogyókúra őrületem,beleestem az anorexiába (majd 60 kilóról 46-ra fogytam),és faltam az ezzel kapcsolatos irodalmat (is).Emellett foglalkoztattak a "furcsa lények"ről szóló könyvek.Plusz még bele voltam zúgva egy sztárba,mint vak a szakadékba.

2008-ban,egy nyaraláson furcsa gondolatom támadt: "ha így folytatom,a pokolban fogok kikötni".Ez sehogy se hagyott nyugodni.Elmondtam anyunak is,de a válasza nem elégített ki,éreztem,hogy nem stimmel,úgyhogy mikor hazaértünk,utána beszéltem a nagynénémmel skypeon.Mondtam neki,hogy: "nem akarom elszúrni az életem".Akkor mondta el az evangéliumot,és így tértem meg.Ez azért is csoda,mert,mint mondtam tiszta szívből utáltam Istent,ha valaki abban az időben azt mondta volna,hogy keresztény leszek,kinevettem- vagy elküldtem volna a francba az illetőt a fenébe.A megtérésemtől idáig is sokat formált már rajtam Isten,ahhoz képest amilyen voltam :kiszabadított többek között az anorexia és a sztárimádat fogságából is.Persze még van rajtam mit csiszolni,de hát ez egy életen át tartó folyamat,de hiszem,hogy ha Isten ezt már elkezdte bennem,nem fog félmunkát végezni.

Röviden ennyi.

Te is imádkozz azért,hogy Isten használja ezt a bizonyságtételt az emberek életében az Ő akarata szerint.

Alíz

Létezik bűnbocsánat-Gábor

Gyerekkoromban tulajdonképpen mindenem megvolt, amire általában egy gyereknek szüksége lehet. Nem voltunk gazdagok, de anyukám inkább lemondott valamiről, csak nekünk jó legyen.

Apukámra nem igazán emlékszem, még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Így igazán anyukám és később nevelőapukám volt a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, inkább otthon tartózkodtam és olvastam.

Mikor középiskolás lettem, anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak.

2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza. Buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Amikor hazajöttem, anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se tudtam.

Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen "örömöm"az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal és még is annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal. Bűntudatom pedig anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam tőle. Egy dolog mélyen megmaradt bennem: kicsi hordozható televíziónk volt, ami az ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen vele egy szobában lennem. Hallottam ahogy sírva mondja, hogy őt senki se szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Ez a tudat elől próbáltam az alkoholba és a bulizásba menekülni. Nem tudtam magamnak megbocsájtani.

Aztán találkoztam egy csinos lánnyal, Annával, aki keresztény volt. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben? Akkor valami keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, ha ad egy könyvet , elolvasom-e? Persze , hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki. Visszafelé sült el a dolog , ez a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Mivel a könyv a Bibliára utalt azt is szerettem volna elolvasni. Bibliát is kaptam Annától.

Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazsághoz. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: "Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled." A másik gondolat viszont azt mondta: "Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?" Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkap, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: "Úgy se fog elkapni." Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: "Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával." Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni.

2004. áprilisában úgy döntöttem ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust megváltómnak és, hogy Ő meghalt azért a bűnért is amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon meg könnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de idő kellett, még a szívemben levő sérelmek begyógyultak. De Isten gyógyítónak is tökéletes.

Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni!Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében. Remélem az is maradok, legalábbis Isten ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyereket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem.

Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felébredtem és azt mondtam, hogy de jó meg van bocsájtva. Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben és le tudjam írni, illetve el tudjam mondani, mi volt ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül.

Van bocsánat a bűneinkre, ez kell, hogy legyen az én életem üzenete.

Van megoldás!-Tika története

Az életemből mondanék el egy részt, ami tanulságos lehet mindenki számára.

Kisgyerek korom óta az anyagi gazdagságban láttam megoldást az életre. Úgy gondoltam, ha pénzem lesz, szabad leszek, utazhatok és vásárolhatok. Biztonságot reméltem a pénztől, hatalmat és elismertséget. Azt tudtam hogy alkalmazottként dolgozva a munkahelyen, ez soha nem lesz lehetséges, ezért elkezdtem vállalkozni. 24 éves koromra a vállalkozásom sikeres lett. Annyi pénzt kerestem, hogy addig amire vágytam, mindent megengedhettem magamnak anyagilag. Nem kellett megnézni az árakat vásárláskor, minden nap étteremben vacsoráztam, szép autóval jártam és házat kezdtem építeni. Luxus nyaraláson vettem részt és síelni jártunk. Nagyon sok barátom volt és nagyon szép barátnőm. Tekintélyem volt a vállalkozásomon belül is és a körülöttem lévő emberek körében is. A vállalkozásom tőlem függetlenül termelte a pénzt, nekem dolgoznom se kellett. Az időtől és a pénztől is független lettem. Jóval többet elértem, mint amit valaha is álmodni mertem. Azon gondolkodtam, hogy milyen célt lehetne kitűznöm, miközben olyan dolgokat értem el, amiket az emberek nagy része csak a tv-ben tud megnézni?

Életemnek ezen a pontján több kérdés is felmerült bennem.

Hiába birtokoltam egyre értékesebb tárgyakat, elégedetté azok nem tettek soha. Semmilyen biztonságot nem nyújtott a gazdagság. Ugyanis kívülről erősnek látszottam de belülről gyenge és sebezhető voltam. Féltem a haláltól, a betegségtől, féltem, hogy kihasználnak. Az emberek elismerhettek a sikereimért, de a bennem levő kisebbrendűségi érzéstől nem tudtak megszabadítani. Hiába volt rengeteg barátom, még is magányos voltam. Mások szempontjából szépnek és csodálatosnak látszott az életem, én pedig legbelül a lelkemben szenvedtem. Még mindig a szabadságot kerestem, a biztonságot és a lelkem békéjét, tehát megoldást az életemre.

Ha őszinte akartam lenni magamhoz be kellett látnom, hogy azok az elvek, amik szerint eddig éltem, mélységeiben megrendültek.

Valóban csak arról szól az élet fiatalként, hogy milyen irányzatnak hódolunk, életünk közepén hogy eddig mit értünk el, idős korban meg, hogy az unokáinkkal mi minden érdekes dolog történik? Valóban csak annyiból áll az élet, hogy dolgozunk, eszünk, iszunk, szeretkezünk, aztán meghalunk?Akkor miért annyira keményen küzdeni ebben az életben? Mi az élet értelme?

Híres és sikeres emberek életszemléletét kutattam, talán választ kapok tőlük: multi-milliomosok, vallási vezetők, elnökök tanácsadói, menedzserek, orvosok.

Teljes bizonyosságra jutottam, hogy a kérdésemre semmilyen ember nem képes választ adni.

Lelkileg nagyon össze voltam törve a hiábavaló igazság utáni keresgélés miatt.

Egyszer egy ismerősömmel beszélgettem ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Ezt mondta: „Ha erről a világról, az emberekről és a te szerepedről van kérdésed, a legpontosabb választ a világmindenség alkotójától kaphatod meg.” A teremtő Istenről beszélt, akivel személyes kapcsolatban lehet az ember, Jézus Krisztus által.

Életemben először megszólítottam Jézus Krisztust, majd neki adtam az életemet.

Teljesen új értékek szerint kezdtem el gondolkodni. A Biblia adott ezentúl iránymutatást.

Az az igazság változtatta meg az életemet, hogy: Van Isten. Isten jó. Én gyarló vagyok, bűnös. Isten tudja, mégis szeret Jézus Krisztus megváltása által. Bennem élhet az Ő ereje.

Isten élő személy. Lehet szólni hozzá, lehet hallani a hangját Az Ő szempontja mindig igaz, se az enyém, se más embereké nem.

15 éve minden őszinte imámra választ kaptam. Az évek során, ahogy egyre jobban megismertem Isten beszédét, úgy ismertem meg az igazságot. Így szabadultam meg a félelmeimtől és a többi lelki nyomorúságomtól.

Tanúja vagyok annak, hogy lehet Istennel személyes kapcsolatban lenni.

A meggyőződésem pedig, hogy ebben az életben előforduló összes nyomorúság kezelésére Jézus Krisztusba való hit a megoldás.