Nem várt fordulat-Zsófi története

27 éves vagyok, kutató. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek hinni Istenben. Nem az én érdemem volt a megtérésem. Én nem tettem érte semmit. Isten akarta.

A sorsom egy igazán erős lánnyá tett. Kemény életem volt. Kevesen néznek szembe annyi nehézséggel, mint én. De nem azért fordultam Istenhez, mert mankóra lett volna szükségem. Én odáig jutottam, hogy teljesen logikusan végiggondoltam az életemet, annak értelmét, a kilátásokat, és egész egyszerűen el akartam vetni magamtól. Meg akartam ölni magam. De nem sírva. Hidegen, logikusan, eltökélten. És akkor Isten ezt megakadályozta, megmutatta nekem, hogy Ő létezik, és kiragadott a régi életemből. De elmesélem a történetet elölről, hogy megértsd.

Értelmiségi szüleim vannak, de apám vert engem és a testvéreimet. Örök megfélemlítésében éltünk. Nem gondoskodtak rólunk. Még 19 éves koromig előfordult, hogy apám összevert. Aztán kiraktak otthonról, én pedig rengeteget dolgoztam és tanultam egyszerre. Össze-vissza jártam az országot, egyik városból a másikba költöztem. De végül mégiscsak kutató lett belőlem. Istennek köszönhetem. Ezzel biztosította számomra a menedéket. A tanulásba belemenekülhettem, és a természet tökéletességét, végtelen összetettségét látva belém égette a biztos bizonyosságot, hogy Ő létezik. A másik menedékem a szex és a kapcsolatok voltak. Rengeteg barátom volt. Voltak komoly kapcsolataim is. Többször el akartak venni felségül. Viszont bennem örök elégedetlenség, nyugtalanság volt. Rossz alapokra építettem a kapcsolataimat. Végül mindig leléptem. Sokakat megbántottam nagyon. Egyszer az eljegyzés után buktam ki, és szakítottam. Ezen kívül nagyon sok rövid kapcsolatom is volt. És aztán mikor már teljesen semmibe vettem mindent, akkor szeretőket tartottam, csak ne legyek egyedül. Elhittem, hogy a szex csak szex, és nem kell komolyan venni. Egyedüli célom az volt, hogy legyen velem aznap este valaki, ne legyek egyedül. Csak a röpke gyönyör érdekelt, mert láttam, hogy más örömöm úgysincs az életben. Úgy voltam vele, hogy ha egyedül vagyok, azért szenvedek, ha valakivel vagyok, azért szenvedek, akkor teljesen mindegy, hogy mit csinálok, és teljesen mindegy mikor kivel fekszek le. Úgy 20-25 barátom/szeretőm volt. Nem bulikban csináltam ezt. Teljesen józanul. Miután elvégeztem az egyetemet lebetegedtem. Egy éven át keresték mi a bajom, és találomra rengeteg gyógyszert szedettek velem, hátha valami hat. Végül már járni sem tudtam, annyira fájt a hasam. Ekkor megműtőttek, endometriosisom volt. Utána egy évig kezeltek hormonokkal. A hormonkezelés teljesen tönkretett mind fizikailag, mint lelkileg. Komoly depresszióba süllyedtem, bár erre korábban is hajlamos voltam. A kezelés vége felé lett egy barátom, akivel nagyon megviselt a sok veszekedés, gond. Szerettem őt, de alaposan tönkrementem ebben a kapcsolatban. Ekkoriban is egyedül éltem, egy szobát béreltem, mint most is. Majd jogosítványt szerettem volna, mert a családom mindig erőltette ezt. Miattuk kezdtem el, hogy túl legyek a nyomáson. Mindenki azt hitte zseni vagyok, nekem semmi sem akadály. De komoly fóbiát kellett leküzdenem, hogy vezessek. Sokszorosába került, mint terveztem, teljesen eladósodtam. És közben persze senkim sem volt, akire számíthattam volna. Mert a szüleimmel ugyan tartottam a kapcsolatot, de ők nem azok, akikre lehet számítani a bajban. És nem tudtam őket szeretni sem. Nem volt ételre pénzem. Csak a munkám volt jó, ott szerettek, jól hangzott, hogy kutató vagyok, de nagyon keveset fizettek. Alapjában véve nem látszott rajtam semmi, amin keresztülmentem, mert mosolygós vagyok, de közben minden romokban volt körülöttem. Ekkor fogtam magam egy nap, és elmentem a lakótársammal egy istentiszteletre, és Isten megszólított. Azt mondta, hogy így, ahogy vagyok, lehetek az ő gyermeke. Nem számít, hogy milyen ruha van rajtam, nem számít, hogy mit dolgozok, nem számít, hogy milyen bűnös életet éltem eddig. Bármilyen is vagyok, én lehetek az ő gyermeke! Nem kell semmi különös hozzá! Csak akarjam Őt én is! Mert ő ott volt velem mindvégig, csak én nem figyeltem rá. De most megismerhetem. Úgy, ahogy vagyok. Addig én sosem tudtam elhinni, hogy Isten létezik. Láttam, hogy a hívők kedvesek, de a hit nem ment. Akkor viszont átfordult bennem valami, és ezt nem én tettem. Elmondtam magamban egy imát, amiben kértem Istent, hogy mutassa meg magát, és költözzön be a szívembe, mert ha ő létezik, akkor én szeretném Őt megismerni. Erre egy héttel volt egy nehéz napom, és meg akartam ölni magam. A polcomon már ott volt a laborból lopott methanol, amit ez alkalomra tartogattam. Hála az Úrnak aznap nem azt választottam, hanem egy doboz nyugtatót vettem be, és 1 liter bort ittam rá. Gondoltam vagy meghalok, vagy nem. Teljesen mindegy volt, nem érdekelt. Anyukám talált meg. Nem szokott meglátogatni, de aznap eljött. Az ajtó nyitva volt, és hívta a mentőket. Gyomormosás. Utólag jutott eszembe, hogy mielőtt bevettem a gyógyszereket, mit mondtam Istennek. Azt mondtam: „Istenem, ha nem veszel ki ebből az életből, amiben élek, és nem raksz bele egy másikba, akkor én nem tudok tovább élni. Én egyáltalán nem tudom ezt így folytatni. Nem tudom elképzelni sem, hogy hogyan élhetnék.”

És Isten ezt az imát meghallgatta. Utána teljesen megváltoztatta az életemet. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez az öngyilkossági kísérlet mekkora nagy áldás lesz az életemre.

Egy hónapra rá megvallottam minden bűnömet, elfordultam az addigi életem bűneitől, és megkeresztelkedtem Jézus Krisztus nevére, elfogadva az ő váltságát. Mert aki hisz őbenne, annak eltörli az összes bűnét, és új életet ad. Isten nem szerette volna, ha mi halunk meg, és pokolra jutunk, hanem ő örök életet szeretne adni mindenkinek a Mennyben. Ez Isten tökéletes terve!

Én az által értettem ezt meg, ami velem, és az akkori barátommal történt.

Én nagyon szerettem őt. De láttam, hogy nagyon rossz dolgokat cselekszik. Beszédében durva, megalázza az embereket, képtelen kimutatni a szeretetét, megadni a gondoskodást azok iránt, akiket szeret, és kényszeresen megy a lányok után. Felismertem, hogy ő ezeknek a rabja. De tudtam, hogy a szíve mélyén ő nem ilyen akar lenni, csak képtelen megváltozni. Én viszont szerettem volna megmutatni neki, hogy milyen rossz, amit csinál, ezért tűrtem a megaláztatást, elszenvedtem, és elmondtam neki mindig, hogy mennyire fáj ez. De szeretem. Csak közben teljesen tönkrementem. És végül meghaltam volna, ha Isten nem ment meg. Jézus is valahogy így van ezzel. Annyira végtelenül szeret minket! Szeretne minket megtisztítani a bűneinktől, hogy megmentsen minket az ördög rabságától, és a pokoltól. Ezért ő feláldozta magát, magára vette a mi bűneinket, és mint áldozati bárány meghalt helyettünk. Csak ő volt erre képes, hogy tisztára mosson minket, mert ő Isten volt egyben. Amit én tettem, azzal nem tudtam segíteni a barátomnak, mert én is csak egy bűnös ember vagyok. Viszont nagy segítség volt Istentől, hogy ezen keresztülmehettem, mert így megérthettem mindazt, amit Jézus tett értünk, és biztos sohasem felejtem el.

A megtéréskor a legnehezebb döntést a szexel kapcsolatban kellett megtennem. Nem tudtam volna elképzelni, hogy hogyan lehet kibírni szex nélkül a házasságig. Főleg a mai világban.

Végül beláttam, hogy nem volt gyümölcse. És írtam is hová jutottam. Az öngyilkosságig. Hát innentől kezdve nem mindegy? Kell kötődni a szexhez? Minek? Hozott jót? Beláttam, hogy semmi jóval nem járt, és kész voltam feladni. Azt nem tudtam mit fogok kezdeni a vágyammal, de az akaratom meg volt hozzá, hogy döntést hozzak. És Isten megsegített. Mert ha hiszitek, ha nem, ezt a problémát úgy elfújta a szél, mintha nem is lett volna. Isten csodája ez! Egyáltalán nem nyomaszt a vágy. És nem jelent problémát, hogy várjak. Olyan békességem van, mint soha. És nem adnám ezt a békességet oda semmiért sem!

Csak úgy ittam magamba a Biblia szavait. Csak az érdekelt, hogy Istennel megismerkedjek. Szomjaztam Istenre! Mert korábban nem ismertem, de akkor hirtelen elkezdett tanítani, és személyesen szólni hozzám. Minden adandó alkalommal mentem a gyülekezeti alkalmakra, a munkahelyemen a tanításokat hallgattam az internetről munka közben, otthon pedig Bibliát olvastam. Isten szépen kerekké formált tanításokat adott, témáról témára vezetett engem, ami persze emberi ésszel felfoghatatlan, hogy ennyi különböző forrást, hogyan lehet mindig összehangolni, de Ő összehangolta. Ha üzenni akart, akkor akár tízszer is elmondott nekem egy dolgot egymás után. Nem tudtam a Bibliába olyan helyre lapozni, vagy olyan tanítást hallgatni, ami nem az adott témához kapcsolódott. Isten mindig mindent megszervezett, és a mai napig megszervez, személyesen nekem címez, engem tanít, igazgatja az életemet, tanácsot ad, és előre felkészít a feladatokra. Letagadhatatlan az ő beszéde. És az imáim meghallgattattak. Elkezdtem imádkozni az emberekért, és csodák történtek. Isten elém vezetett olyan személyeket, akikhez tulajdonképpen semmi közöm nem volt, vagy évek óta nem láttam őket, mégis az imát követően kapcsolatba hozott minket, hogy személyesen is segíthessek. Csak ámuldoztam. A mai napig is mély csodálattal nézem hogyan művel valódi csodákat az életembe, hogyan formálja a szituációkat. Minden hétre újabb, és újabb tervet ad nekem, és én csak követem, ő pedig megáld. Nagyon izgalmas lett vele az életem! A gondolkozásom pillanatok alatt megváltozott, ahogy megismertem a Bibliát, Isten Igazságát. Helyére került minden, és végtelen nyugalmat, békességet kaptam. Soha sem tapasztaltam ilyet korábban.

Kívánom, hogy te is éld át a megtisztulás csodáját! Az Úr áldjon!

Péter története

Honnan is kezdjem? Talán azzal, hogy egy alkoholista apa, az örökös veszekedések, az alkoholos bódulat és a személyes kielégülés bilincsei jellemezték az életemet.

Édesanyám sokat szenvedett miattam. Mindig menteni akart, ami egy idő után nekem teher lett, és szurkálódós lettem vele szemben. Soha nem vádoltam szóval, de a tetteim mind a vádlásra alapultak.

Édesapám egy csoda folytán általános iskolai végzésemhez közeledve egy napon családfőként viselkedett, kijózanodott, beszélgetett velem, és elvitt egy emberhez, ahol gyakorlati oktatást vállaltam az asztalos szakmához. Azon a napon tettem le életem alapját. Édesapám ezután csúszott lejjebb és lejjebb, én pedig menekültem a munkába, túlórákat és vidéki munkákat vállaltam önként, hogy ne legyek részese a szüleim vitáinak.

A műhelyben egy mély hazudozós lelkület uralkodott, ami engem megkötözött, és a szívembe költözött.

Ahogy leszereltem a katonaságból a pillanatnyi örömöket hajszolva kábítószer függővé váltam. A függőség már egy alkalom után kialakult. Egy drogos barátommal a bandából vállalkozásba fogtunk.

Mikor elindult a vállalkozás, párhuzamosan találkoztam két hívővel egy munka folytán. „Magvetés történt" :) Sok esemény történt, de ettől számított 4 év után teljesen tönkrementem. Édesapám pszchiátriára került az agyvérzései után, édesanyám pedig miattam tört össze.

A vállalkozás kudarcba fulladt. Amikor el kellett már adni a házunkat is a bajok miatt, akkor egy tisztasági festést akartam tenni a házban. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy megkérdezem azt a két hívő festőt, hogy mit tanácsolnak a festéssel kapcsolatban. Ebben az időben engem nagyon elítélt a család, és a falu is, ahol laktam. Végül csak ők maradtak nekem, és ők bátorítottak. A két hívő eljött, és segítettek festeni, de itt nem a házról volt már szó, hanem a reményről!

2004-et írunk ekkor, és Anya volt az aki, kész lett elsőnek befogadni az Atyai szeretetet. 2005-ben megtért, és ez áldás lett az én életemre is.

Bár akkor én még nem láttam ezekből semmit, Anya csak imádkozott és imádkozott értem.

Akkoriban nem voltunk jó viszonyban, és engem nem is érdekelt ez az egész.

Én mélyre csúsztam, az APEH kergetett, az uzsorások kerestek, én pedig csak a drognak, a buliknak, és a kielégülési kényszernek éltem.

Majd Anyának megállapítottak egy daganatot, amit rosszindulatúnak mondtak, és akkor valami összetört bennem. Én tudtam meg utoljára. Mikor elmentem vele a műtét kijelölésének a napjára a Professzor azt mondta, hogy nem érti mi történik, de nincs meg a daganat.

Fúú azt gondoltam ez már sok nekem! Anya arca pedig ragyogott, és mondta, hogy az Atya megígérte neki ezt, és valóra váltotta! A gyülekezet imádkozott érte, és ezzel két gyógyulást is tervezett az Atya, mert Anya meggyógyult én pedig elkezdtem járni a gyülekezetbe! 2009. év elejét írtunk ekkor. Attól a perctől fogva, hogy elkezdtem járni a gyülekezetbe, már nem alkoholizáltam, nem tudtam a droghoz nyúlni, és mindenkivel szakítottam a régiek közül. Nem jártam máshová csak az új munkahelyemre, amit akkor kaptam.

2009.07.07-én egy tárgyalásra mentem, mert amit kellet volna tenni a céges ügyekben, azt én nem vettem komolyan, és így egy nagyon kemény ítélet elé kerültem. A hívő barátaim ekkor azt mondták, hogy tanuljam meg az Istenre helyezni a terheimet, és bízzak az ígéretekben, ne emberekben bízzak, mint például az ügyvéd, hanem Istenben, és tőle kérjek segítséget! Nagy lépés volt, de megtettem, és ebben a pillanatban, Isten elkezdte építeni a hitet az életemben, és a kihallgatásra vele mentem el! A csoda az volt, hogy ott várt egy jogi képviselő, aki 1 évig védett, és mikorra mindennek vége lett, felmentettek és a bírónő azt mondta, hogy új esélyt kaptam arra, hogy éljek, és forduljak el a rossztól! És képzeld, az ügyvéd az egy évre, 2500 ft-ot kért összesen! Ezt akkor adtam oda neki, mikor ott álltam az első kihallgatásra várva. Jött, bemutatkozott, és a végén mikor kérdeztem, hogy ez nekem mennyibe fog kerülni, akkor azt mondta, hogy 2500 ft-ba, ha oda tudom adni. Nem is volt nálam több pénz csak ennyi. Minden, de minden jól alakult, és elindult a helyreállás! :)

Hitler lett a példaképem-Gabi története

Mielőtt megismertem Jézus Krisztust, már nagyon benne voltam a világ dolgaiban. Ez akkor kezdődött el, amikor apukám meghalt. Akkor 16 éves voltam. Tanulni nem szerettem, dolgozni nem volt kedvem, így lopásból és betörésből éltem. Apukám halála nagyon letört és semmi sem érdekelt. Így éltem, amíg a rendőrség felfigyelt rám és két évre intézetbe kerültem. még azelőtt punk lettem, elkezdtem inni és kábítószert próbálgatni. Ebben az irányzatban nem sokáig maradtam meg, mert még vadabb mozgalomba kerültem, szkinhed lettem és még nagyobb lázadás nőtt fel bennem. Nem csak a sötét bőrű embereket gyűlöltem, hanem a fiatalabb bandák közül mindenkit, aki nem volt szkinhed. Hitler lett a példaképem. Ezt nem divat szerint csináltam, hanem nagyon komolyan gondoltam. Elhatalmasodott bennem a gyűlölet és még jobban kezdtem inni, verekedni. A rendőrségen szinte családtagnak számítottam, annyira ismertek. Nagyon hírhedt lettem. A tévében nagyon sokat beszéltek rólunk, sőt még könyvet is írtak a bandáról. Elég fiatalon, szinte mindenen keresztülmentem. Egyedül börtönben nem voltam, csak az előszobájában, a rendőrségi fogdán egy hónapig, elsőrendű vádlottként. Amikor kiengedtek, folytattam tovább ezt az életet. Már nem verekedtem, de kis híján alkoholista lettem. Azért szerettem inni, mert amikor berúgtam jó fej voltam mások szemében. Nagyon hiányzott, hogy elfogadjanak és szeressenek, de mindig csak csalódás ért. A világban mindenki kapni akart, de adni nem, ezért én sem kaptam szeretetet.

Kezdtem nagyon-nagyon magányos lenni és sokat gondolkodtam azon, hogy van-e értelme az életemnek. Minden céltalannak tűnt, ezért sokszor meg akartam ölni magamat, de akkora bátorság nem volt bennem, hogy ezt meg is tegyem.

Nem vallásos családban nőttem fel, így Istenről csak akkor hallottam, ha valaki szidta. Azért mégis érdekelt a szívem mélyén; valóban létezik-e Isten?

Egy napon amikor már sem munkahelyem, sem reményem nem volt, Isten szerető karja elért hozzám. Életemben először hallottam Jézus Krisztusról, hogy Ő emberré lett Isten, aki azért jött e világra, hogy ha valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örökké éljen. Azért jött, hogy meghaljon értem és minden emberért, halálával és feltámadásával eltörölje minden bűnömet.

Ekkora szeretetről még sohasem hallottam. Egy fiún keresztül szólt hozzám Isten, és a szívemben bizonyos lettem, hogy csak Jézus Krisztus az, aki teljesen meg tudja változtatni hiábavaló életemet.

Ekkor megvallottam bűneimet és bocsánatot kértem Istentől, befogadtam Jézus Krisztust a szívembe, hogy tegyen rendet az életemben. Amikor ez megtörtént, újjászülettem, Jézustól új szívet és életet kaptam.

Olyan öröm és békesség töltött el ezen a napon, amire egész kiskorom óta vágyakoztam, de nem tudtam, mi adhatja meg ezt nekem. Most már tudom: Isten az, aki teremtett engem, és az övé vagyok, drága Jézus Krisztus pedig a legjobb barátom, akinél jobban senki sem tud szeretni.

”Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!!"

Hívő családba születtem, így kiskorom óta jártam a gyülekezetbe szüleimmel és tesóimmal együtt. Nem nagy kedvvel mentünk, szívesebben néztük volna a mesét otthon. Így telt el 8 év az életemből, amikor Isten belenyúlt a családom szokásos életébe úgy, hogy meghalt anyukám. Mint minden ember, én is vádolni kezdtem Istent, hogy miért tette ezt velünk, hisz rendes, normális család voltunk, sőt még imaházba is jártunk… Apukám annyira mély depresszióba süllyedt, hogy az alkoholban próbált vígaszt találni, hasztalanul. Végül annyira alkoholista lett, hogy rólunk nem igazán tudott gondoskodni… Szép lassan a gyülekezetből is elmaradoztunk…És ahogy így teltek a napjaim látva az alkoholista apukámat, nem látva anyukámat és a gyülekezeti barátaimat, a lehető legnyomorultabbul éreztem magam… Szívem mélyéből kiáltottam Istenhez, hogy ”Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!! Segíts! Mert én így nem akarok élni! Nincs értelme…” Rá 1 hónapra jöttek a gyámhivataltól megnézni a helyzetünket…(szüleim testvérei felfigyeltek a sorsunkra és ők hívták a gyámhivatalt) Aminek a következménye az volt, hogy a szüleim testvérei magukhoz vettek minket, apukám nővére lett a gyámunk. Isten kegyelméből ők is hívők voltak, így újra elkezdtünk a gyülekezetbe járni. Kezdett visszajönni az életkedvem. Sikerült teljesen beilleszkedni az „új” családba. Úgy éreztem, hogy helyre állt az életem, de teljesen elfelejtkeztem Istenről. Arról, hogy esetleg Ő segített meg engem, Ő emelt ki abból a nyomorúságos helyzetből…Így telt el 4-5 év, amikor egyszer mamám hívott, hogy nézzek meg vele egy műsort, a csellengőket. Az akkori adásban egy családot mutattak, 3 gyereket, akiknek meghalt az édesanyjuk és az apjuk alkoholista…Szörnyű soruk volt…Amikor ezt megláttam, akkor döbbentem rá, hogy én is ugyan ilyen helyzetben voltam és most még se ott vagyok, ahol azok a gyerekek…Isten azon a műsoron keresztül emlékeztetett arra, hogy honnan jöttem és hogy mit is tett Ő értem.
Akkor jöttem rá arra, hogy Isten milyen csodálatosan meghallgatta az én kiáltásomat. Rájöttem arra, hogy akkor Ő tényleg ÉLŐ Isten, aki hall és lát engem, tud rólam mindent. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor amit az imaházban hallottam kiskorom óta számomra unalmas prédikációkat, azok nem is mesék, hanem minden igaz. Ezek a felismerések után elkezdtem hétről hétre figyelni a prédikációkra. Isten léte számomra már biztos volt, de a tanításokat hallgatva sehogy se fért a fejembe Jézus léte. Nem értettem, hogy hogy jön Ő a képbe. Miért nem elég csak Istenben hinnem. Amikor idősebb unokatestvérem megtért, ő mondott nekem egy hasonlatot, ami által választ kaptam a kérdéseimre és megértettem, hogy miért fontos Jézusban is hinnem. A hasonlat röviden: mint tudjuk, minden ember bűnben születik meg. Képzeljük el, hogy a bűn mocsarában fuldoklunk, amikor jön valaki (Jézus), beleugrik a mocsárba, kilök a mocsár szélére. Így megmenekülök, viszont Ő belefullad a mocsárba. Meghal azért , hogy én éljek. Ez a kép teljesen megértette velem, hogy mit is tett értem Jézus. Világossá vált számomra, hogy miért is fontos az Ő áldozata, csak Ő általa léphetek újra kapcsolatba Istennel, Ő az aki megtud tisztítani minden bűnömből, aki megtud szabadítani minden megkötözöttségemből. Ez számomra hihetetlenül jó hír volt. Tudtam magamról, hogy nagyon bűnös vagyok, eleve abból kiindulva, hogy teljesen elfelejtkeztem Istenről, miután segített rajtam… Aztán rám nehezedtek a többi bűneim is, amik gyerekkorom óta halmozódtak…Szörnyű érzés volt, de annál boldogítóbb volt számomra Isten evangéliuma, hogy Jézus ezektől megtisztíthat. Kértem is szívem mélyéből, hogy tisztítson és szabadítson meg minden bűnömtől, ami elválaszt tőle. Akkor még kicsit kételkedő voltam, ezért kértem Istent, hogy ha tényleg megbocsátott nekem és megtisztított, akkor erősítsen meg ebben, válaszoljon a bűnbánatomra. Válaszolt. A következő igeverssel: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság.” /Zsoltárok 32:1-2/ Ez az igevers után tényleg boldog voltam és egyben ledöbbentett, hogy Isten ennyire konkrétan tud válaszolni. Ezek után vágytam arra, hogy nap mint nap ilyen közvetlenül beszélgessek Istennel és vele járjak. A kezébe tettem az egész életemet.

Az Úr áldjon téged is!
Barbi

Tomi története

Görgényi Tamás vagyok 1991 junius 20-án születtem Kaposváron. Nagyon nehéz körülmények között nőttem fel.

Miután Kaposvárról elköltöztem, mamám fogadott be magához, s ott mentem először gyülekezetbe és ott tapasztaltam meg először a szeretet erősségét. Aztán jött egy fordulópont, mert apám előkerült a semmiből. Nem volt neki ennyi elég, bírósági úton elvettek mamámtól. Aztán jöttek a kemény évek. Nem csak beteg voltam, hanem lelkiekben is össze voltam törve. Nagyon sokszor bántottak, vertek, nagyon fájt, s ezek után megszöktem. 1998 nyarán Gyulára kerültem intézetbe. Onnan pedig nevelőszülőkhöz kerültem Vésztő-Mágorra. És a hazafelé vezető úton derült ki, hogy hívők, mint az anyai nagymamán, s ennek nagyon örültem, de még mindig nem tudtam mi az a szó, hogy hívő. Vésztő-Mágoron a (nevelő) szüleim Tóth Andor és Tóth Andorné segítettek engem a megtérésem felé. Mikor hazaértem már akkor éreztem, hogy változás lesz majd az életemben, mert melegség fogott el. De tudtam, hogy a megtérés nem egyről a kettőre fog menni, hát igen! Voltam nagyon rossz, bűnös ember de még rosszabb is sajnos. Nagyon szerettek engem a nevelőszülők, de én ezt nem vettem figyelembe, s az ottani testvéreimmel csak a gondokat sorakoztattuk fel sorra. Sőt az volt a legrosszabb, hogy a tetejébe megszöktem onnan. S utána vettem észre, hogy BŰNÖS EMBER VAGYOK!!! ,mert akkor kerültem padlóra . Nagyon sok fájdalmat kaptam, de adtam is! S ezt nem kellett volna! S akkor jöttem rá arra is, hogy segítségre van szükségem és jött a segítség! Egy őszi

este volt, amikor Rusznyák Ferenc tartotta az Ifjúsági alkalmat. Isten eljöveteléről volt szó. Akkor döntöttem, s e döntésem megpecsételéseként, rá 3 évre bemerítkezhettem 2009.május 31-én Pünkösdkor.
--
Tamás Görgényi

Balázs Története

Az én történetem az önfeledtség elvesztéséről és megtalálásáról szól.

Gyermekként a családunkban elég jól kijöttünk egymással, és az általános iskola felső tagozatában már kitűnő volt a bizonyítványom, önfeledt voltam. A gimnáziumot nagy lelkesedéssel és céltudatosan kezdtem, azonban nem találtam barátot, és valahogy a tanári bizalom sem tartotta bennem a lelket. Pár, tök ciki kamaszkori testi nyavalyám is volt (lábgomba, egyfolytában izzadtam, pattanásos volt a képem, kövér is voltam). A sport se nagyon jött be, mert a testépítéstől kikopott a térdem. Elkezdtek ropogni az ízületeim és lúdtalpas is lettem. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy képzelt beteggé váljak, eluralkodott rajtam a stressz, az önsajnálat és a szégyen. Ezen azok a gigantikusnak tetsző németórai „beégések” sem segítettek, amik sajnos nem ritkultak. Arra jutottam, nem kell, hogy a körülmények ennyire befolyásolják az ember lelkiállapotát, de én mégsem tudom kivonni magam alóluk.

Csendben szenvedtem és görcsösen kerestem a valahol útközben elhagyott önfeledtségemet (úsztam, filmet néztem, verset írtam, nőkről fantáziáltam), de mindig folytatódott a tortúra. Anyu ezekről elég sokat tudott. Segíteni is próbált, (agykontroll tanfolyam, egészségesen táplálkozás) gondolván, ha a testi bajaim helyre állnak majd a lelkem is rendbe jön. Eközben, azonban már annyira ideges voltam nap, mint nap, hogy nem keringett bennem rendesen a vér és folyton felfáztam. Így jutottam el pszichiáterhez, más orvosokhoz és természetgyógyászhoz, ám a képzelt betegségekből kényszerképzetek lettek. Már kényszert éreztem arra, hogy betegnek vagy sérültnek képzeljem magam. Többször akartam meghalni, hisz nem voltam kíváncsi rá hogyan teszem saját magamat értelmetlenül tönkre. A tanulmányi eredményem sem volt már a régi, bár az egyetemre bejutottam. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy az élet igazi problémáival szemben mindenki egyedül marad, nem léphetnek mások a helyére.

Az egyetemen, 1998-ban beszélgettem egy misszionáriussal, aki elmondta nekem az evangéliumot. Nem esett nehezemre belátni, hogy mindenki bűnös, mert az én életem sem volt a helyén. Isten szeretetét – hisz számomra ez érzelmet jelentett még akkor – nem fogtam fel igazán. A személyes kapcsolatról, amit Jézus akar velünk létesíteni, csak az információ volt a fejemben de tapasztalataim nem. Tudtam, hogy Jézus a központi figura, aki meghalt a bűnökért, és hogy hittel lehet Őt elfogadni személyes megváltónak, ám én érzelmi alapon közeledtem az egészhez. Két év alatt mégis eljutottam oda, hogy ez nekem kell.

2001-ben édesanyám súlyos műtétét használta fel Isten arra, hogy kétségbeesésemben 2001. február 8-án átadjam az életem Krisztusnak. A következő néhány kritikus napot jobban viseltem. A misszionárius, akitől először hallottam az evangéliumot továbbvezetett, és megismertetett az alapigazságokkal, s Isten folyamatosan könnyített a lelkemen. A régebbi sebeket a felszínre hozta és begyógyította azokat. Keresztények közt is többször zavarba jöttem, de ők ezt nem jegyezték meg hangosan, úgyhogy idővel ez is egyre ritkább lett. A belső változásnak köszönhetően lehettem házigazda a keresztény összejöveteleken, és vőfély a velem foglalkozó misszionárius esküvőjén. Az azóta eltelt évek során soha nem látott gazdagság volt a lelki életemben. Én, aki annyira féltem ki mertem menni egy félévre Németországba ösztöndíjjal, mert éreztem, hogy Isten ott akar látni. Gazdagon megáldotta a kint töltött időt. Régi én központú világomból most már Isten gyakran vezet mások felé, mert már van mit adnom másoknak. A húgommal, és édesanyámmal - akik szintén megtértek - való jobb viszonyom is ennek köszönhető.

A legérdekesebb viszont, hogy az ízületeim jobban ropognak, mint valaha, és fölfázom, ha nem vigyázok. Az egyetemen is megbuktam. Anyut később is műtötték. Hála Istennek most már jobban van. Mindezek, azonban már nem terítenek le. Istenben bízom, tőle várom a segítséget, ami nem jelenti azt, hogy mindig vidám vagyok, de tudom, hogy Ő hűséges és szeret. Kisgyerek többet már nem leszek, mégis egyre inkább merek Krisztusban újra önfeledt lenni.

Alíz története

Nem hívő családban születtem,a nagynéném az egyetlen,aki keresztény.Ő volt az egyetlen akitől hallottam Istenről és Jézusról még kisgyerekként,akkor még,gyermeki hittel,ugye,szimpatikus volt a "dolog".Aztán,amikor suliba kerültem,elég sokat piszkáltak és csúfoltak az osztálytársaim,ennek hatására megutáltam Istent és őt hibáztattam mindenért.Egy időben,7-ikes korom körül öngyilkos is akartam lenni-nem komolyan (pl.:nem vágtam föl az ereimet - csak próbáltam),csak foglalkoztatott,hogy: "Mi lenne,ha...".Emellett igyekeztem,amennyire lehet,távol maradni a sulitól - bármi áron.

Középiskolában javult a helyzet,ami az osztályt illeti,viszont ekkor kezdődött a fogyókúra őrületem,beleestem az anorexiába (majd 60 kilóról 46-ra fogytam),és faltam az ezzel kapcsolatos irodalmat (is).Emellett foglalkoztattak a "furcsa lények"ről szóló könyvek.Plusz még bele voltam zúgva egy sztárba,mint vak a szakadékba.

2008-ban,egy nyaraláson furcsa gondolatom támadt: "ha így folytatom,a pokolban fogok kikötni".Ez sehogy se hagyott nyugodni.Elmondtam anyunak is,de a válasza nem elégített ki,éreztem,hogy nem stimmel,úgyhogy mikor hazaértünk,utána beszéltem a nagynénémmel skypeon.Mondtam neki,hogy: "nem akarom elszúrni az életem".Akkor mondta el az evangéliumot,és így tértem meg.Ez azért is csoda,mert,mint mondtam tiszta szívből utáltam Istent,ha valaki abban az időben azt mondta volna,hogy keresztény leszek,kinevettem- vagy elküldtem volna a francba az illetőt a fenébe.A megtérésemtől idáig is sokat formált már rajtam Isten,ahhoz képest amilyen voltam :kiszabadított többek között az anorexia és a sztárimádat fogságából is.Persze még van rajtam mit csiszolni,de hát ez egy életen át tartó folyamat,de hiszem,hogy ha Isten ezt már elkezdte bennem,nem fog félmunkát végezni.

Röviden ennyi.

Te is imádkozz azért,hogy Isten használja ezt a bizonyságtételt az emberek életében az Ő akarata szerint.

Alíz