Péter története

Honnan is kezdjem? Talán azzal, hogy egy alkoholista apa, az örökös veszekedések, az alkoholos bódulat és a személyes kielégülés bilincsei jellemezték az életemet.

Édesanyám sokat szenvedett miattam. Mindig menteni akart, ami egy idő után nekem teher lett, és szurkálódós lettem vele szemben. Soha nem vádoltam szóval, de a tetteim mind a vádlásra alapultak.

Édesapám egy csoda folytán általános iskolai végzésemhez közeledve egy napon családfőként viselkedett, kijózanodott, beszélgetett velem, és elvitt egy emberhez, ahol gyakorlati oktatást vállaltam az asztalos szakmához. Azon a napon tettem le életem alapját. Édesapám ezután csúszott lejjebb és lejjebb, én pedig menekültem a munkába, túlórákat és vidéki munkákat vállaltam önként, hogy ne legyek részese a szüleim vitáinak.

A műhelyben egy mély hazudozós lelkület uralkodott, ami engem megkötözött, és a szívembe költözött.

Ahogy leszereltem a katonaságból a pillanatnyi örömöket hajszolva kábítószer függővé váltam. A függőség már egy alkalom után kialakult. Egy drogos barátommal a bandából vállalkozásba fogtunk.

Mikor elindult a vállalkozás, párhuzamosan találkoztam két hívővel egy munka folytán. „Magvetés történt" :) Sok esemény történt, de ettől számított 4 év után teljesen tönkrementem. Édesapám pszchiátriára került az agyvérzései után, édesanyám pedig miattam tört össze.

A vállalkozás kudarcba fulladt. Amikor el kellett már adni a házunkat is a bajok miatt, akkor egy tisztasági festést akartam tenni a házban. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy megkérdezem azt a két hívő festőt, hogy mit tanácsolnak a festéssel kapcsolatban. Ebben az időben engem nagyon elítélt a család, és a falu is, ahol laktam. Végül csak ők maradtak nekem, és ők bátorítottak. A két hívő eljött, és segítettek festeni, de itt nem a házról volt már szó, hanem a reményről!

2004-et írunk ekkor, és Anya volt az aki, kész lett elsőnek befogadni az Atyai szeretetet. 2005-ben megtért, és ez áldás lett az én életemre is.

Bár akkor én még nem láttam ezekből semmit, Anya csak imádkozott és imádkozott értem.

Akkoriban nem voltunk jó viszonyban, és engem nem is érdekelt ez az egész.

Én mélyre csúsztam, az APEH kergetett, az uzsorások kerestek, én pedig csak a drognak, a buliknak, és a kielégülési kényszernek éltem.

Majd Anyának megállapítottak egy daganatot, amit rosszindulatúnak mondtak, és akkor valami összetört bennem. Én tudtam meg utoljára. Mikor elmentem vele a műtét kijelölésének a napjára a Professzor azt mondta, hogy nem érti mi történik, de nincs meg a daganat.

Fúú azt gondoltam ez már sok nekem! Anya arca pedig ragyogott, és mondta, hogy az Atya megígérte neki ezt, és valóra váltotta! A gyülekezet imádkozott érte, és ezzel két gyógyulást is tervezett az Atya, mert Anya meggyógyult én pedig elkezdtem járni a gyülekezetbe! 2009. év elejét írtunk ekkor. Attól a perctől fogva, hogy elkezdtem járni a gyülekezetbe, már nem alkoholizáltam, nem tudtam a droghoz nyúlni, és mindenkivel szakítottam a régiek közül. Nem jártam máshová csak az új munkahelyemre, amit akkor kaptam.

2009.07.07-én egy tárgyalásra mentem, mert amit kellet volna tenni a céges ügyekben, azt én nem vettem komolyan, és így egy nagyon kemény ítélet elé kerültem. A hívő barátaim ekkor azt mondták, hogy tanuljam meg az Istenre helyezni a terheimet, és bízzak az ígéretekben, ne emberekben bízzak, mint például az ügyvéd, hanem Istenben, és tőle kérjek segítséget! Nagy lépés volt, de megtettem, és ebben a pillanatban, Isten elkezdte építeni a hitet az életemben, és a kihallgatásra vele mentem el! A csoda az volt, hogy ott várt egy jogi képviselő, aki 1 évig védett, és mikorra mindennek vége lett, felmentettek és a bírónő azt mondta, hogy új esélyt kaptam arra, hogy éljek, és forduljak el a rossztól! És képzeld, az ügyvéd az egy évre, 2500 ft-ot kért összesen! Ezt akkor adtam oda neki, mikor ott álltam az első kihallgatásra várva. Jött, bemutatkozott, és a végén mikor kérdeztem, hogy ez nekem mennyibe fog kerülni, akkor azt mondta, hogy 2500 ft-ba, ha oda tudom adni. Nem is volt nálam több pénz csak ennyi. Minden, de minden jól alakult, és elindult a helyreállás! :)

Hitler lett a példaképem-Gabi története

Mielőtt megismertem Jézus Krisztust, már nagyon benne voltam a világ dolgaiban. Ez akkor kezdődött el, amikor apukám meghalt. Akkor 16 éves voltam. Tanulni nem szerettem, dolgozni nem volt kedvem, így lopásból és betörésből éltem. Apukám halála nagyon letört és semmi sem érdekelt. Így éltem, amíg a rendőrség felfigyelt rám és két évre intézetbe kerültem. még azelőtt punk lettem, elkezdtem inni és kábítószert próbálgatni. Ebben az irányzatban nem sokáig maradtam meg, mert még vadabb mozgalomba kerültem, szkinhed lettem és még nagyobb lázadás nőtt fel bennem. Nem csak a sötét bőrű embereket gyűlöltem, hanem a fiatalabb bandák közül mindenkit, aki nem volt szkinhed. Hitler lett a példaképem. Ezt nem divat szerint csináltam, hanem nagyon komolyan gondoltam. Elhatalmasodott bennem a gyűlölet és még jobban kezdtem inni, verekedni. A rendőrségen szinte családtagnak számítottam, annyira ismertek. Nagyon hírhedt lettem. A tévében nagyon sokat beszéltek rólunk, sőt még könyvet is írtak a bandáról. Elég fiatalon, szinte mindenen keresztülmentem. Egyedül börtönben nem voltam, csak az előszobájában, a rendőrségi fogdán egy hónapig, elsőrendű vádlottként. Amikor kiengedtek, folytattam tovább ezt az életet. Már nem verekedtem, de kis híján alkoholista lettem. Azért szerettem inni, mert amikor berúgtam jó fej voltam mások szemében. Nagyon hiányzott, hogy elfogadjanak és szeressenek, de mindig csak csalódás ért. A világban mindenki kapni akart, de adni nem, ezért én sem kaptam szeretetet.

Kezdtem nagyon-nagyon magányos lenni és sokat gondolkodtam azon, hogy van-e értelme az életemnek. Minden céltalannak tűnt, ezért sokszor meg akartam ölni magamat, de akkora bátorság nem volt bennem, hogy ezt meg is tegyem.

Nem vallásos családban nőttem fel, így Istenről csak akkor hallottam, ha valaki szidta. Azért mégis érdekelt a szívem mélyén; valóban létezik-e Isten?

Egy napon amikor már sem munkahelyem, sem reményem nem volt, Isten szerető karja elért hozzám. Életemben először hallottam Jézus Krisztusról, hogy Ő emberré lett Isten, aki azért jött e világra, hogy ha valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örökké éljen. Azért jött, hogy meghaljon értem és minden emberért, halálával és feltámadásával eltörölje minden bűnömet.

Ekkora szeretetről még sohasem hallottam. Egy fiún keresztül szólt hozzám Isten, és a szívemben bizonyos lettem, hogy csak Jézus Krisztus az, aki teljesen meg tudja változtatni hiábavaló életemet.

Ekkor megvallottam bűneimet és bocsánatot kértem Istentől, befogadtam Jézus Krisztust a szívembe, hogy tegyen rendet az életemben. Amikor ez megtörtént, újjászülettem, Jézustól új szívet és életet kaptam.

Olyan öröm és békesség töltött el ezen a napon, amire egész kiskorom óta vágyakoztam, de nem tudtam, mi adhatja meg ezt nekem. Most már tudom: Isten az, aki teremtett engem, és az övé vagyok, drága Jézus Krisztus pedig a legjobb barátom, akinél jobban senki sem tud szeretni.

”Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!!"

Hívő családba születtem, így kiskorom óta jártam a gyülekezetbe szüleimmel és tesóimmal együtt. Nem nagy kedvvel mentünk, szívesebben néztük volna a mesét otthon. Így telt el 8 év az életemből, amikor Isten belenyúlt a családom szokásos életébe úgy, hogy meghalt anyukám. Mint minden ember, én is vádolni kezdtem Istent, hogy miért tette ezt velünk, hisz rendes, normális család voltunk, sőt még imaházba is jártunk… Apukám annyira mély depresszióba süllyedt, hogy az alkoholban próbált vígaszt találni, hasztalanul. Végül annyira alkoholista lett, hogy rólunk nem igazán tudott gondoskodni… Szép lassan a gyülekezetből is elmaradoztunk…És ahogy így teltek a napjaim látva az alkoholista apukámat, nem látva anyukámat és a gyülekezeti barátaimat, a lehető legnyomorultabbul éreztem magam… Szívem mélyéből kiáltottam Istenhez, hogy ”Uram, hogy ha Te tényleg létezel, akkor csinálj valamit!!! Segíts! Mert én így nem akarok élni! Nincs értelme…” Rá 1 hónapra jöttek a gyámhivataltól megnézni a helyzetünket…(szüleim testvérei felfigyeltek a sorsunkra és ők hívták a gyámhivatalt) Aminek a következménye az volt, hogy a szüleim testvérei magukhoz vettek minket, apukám nővére lett a gyámunk. Isten kegyelméből ők is hívők voltak, így újra elkezdtünk a gyülekezetbe járni. Kezdett visszajönni az életkedvem. Sikerült teljesen beilleszkedni az „új” családba. Úgy éreztem, hogy helyre állt az életem, de teljesen elfelejtkeztem Istenről. Arról, hogy esetleg Ő segített meg engem, Ő emelt ki abból a nyomorúságos helyzetből…Így telt el 4-5 év, amikor egyszer mamám hívott, hogy nézzek meg vele egy műsort, a csellengőket. Az akkori adásban egy családot mutattak, 3 gyereket, akiknek meghalt az édesanyjuk és az apjuk alkoholista…Szörnyű soruk volt…Amikor ezt megláttam, akkor döbbentem rá, hogy én is ugyan ilyen helyzetben voltam és most még se ott vagyok, ahol azok a gyerekek…Isten azon a műsoron keresztül emlékeztetett arra, hogy honnan jöttem és hogy mit is tett Ő értem.
Akkor jöttem rá arra, hogy Isten milyen csodálatosan meghallgatta az én kiáltásomat. Rájöttem arra, hogy akkor Ő tényleg ÉLŐ Isten, aki hall és lát engem, tud rólam mindent. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy akkor amit az imaházban hallottam kiskorom óta számomra unalmas prédikációkat, azok nem is mesék, hanem minden igaz. Ezek a felismerések után elkezdtem hétről hétre figyelni a prédikációkra. Isten léte számomra már biztos volt, de a tanításokat hallgatva sehogy se fért a fejembe Jézus léte. Nem értettem, hogy hogy jön Ő a képbe. Miért nem elég csak Istenben hinnem. Amikor idősebb unokatestvérem megtért, ő mondott nekem egy hasonlatot, ami által választ kaptam a kérdéseimre és megértettem, hogy miért fontos Jézusban is hinnem. A hasonlat röviden: mint tudjuk, minden ember bűnben születik meg. Képzeljük el, hogy a bűn mocsarában fuldoklunk, amikor jön valaki (Jézus), beleugrik a mocsárba, kilök a mocsár szélére. Így megmenekülök, viszont Ő belefullad a mocsárba. Meghal azért , hogy én éljek. Ez a kép teljesen megértette velem, hogy mit is tett értem Jézus. Világossá vált számomra, hogy miért is fontos az Ő áldozata, csak Ő általa léphetek újra kapcsolatba Istennel, Ő az aki megtud tisztítani minden bűnömből, aki megtud szabadítani minden megkötözöttségemből. Ez számomra hihetetlenül jó hír volt. Tudtam magamról, hogy nagyon bűnös vagyok, eleve abból kiindulva, hogy teljesen elfelejtkeztem Istenről, miután segített rajtam… Aztán rám nehezedtek a többi bűneim is, amik gyerekkorom óta halmozódtak…Szörnyű érzés volt, de annál boldogítóbb volt számomra Isten evangéliuma, hogy Jézus ezektől megtisztíthat. Kértem is szívem mélyéből, hogy tisztítson és szabadítson meg minden bűnömtől, ami elválaszt tőle. Akkor még kicsit kételkedő voltam, ezért kértem Istent, hogy ha tényleg megbocsátott nekem és megtisztított, akkor erősítsen meg ebben, válaszoljon a bűnbánatomra. Válaszolt. A következő igeverssel: „Boldog, akinek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. Boldog az az ember, akinek az Úr nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság.” /Zsoltárok 32:1-2/ Ez az igevers után tényleg boldog voltam és egyben ledöbbentett, hogy Isten ennyire konkrétan tud válaszolni. Ezek után vágytam arra, hogy nap mint nap ilyen közvetlenül beszélgessek Istennel és vele járjak. A kezébe tettem az egész életemet.

Az Úr áldjon téged is!
Barbi

Tomi története

Görgényi Tamás vagyok 1991 junius 20-án születtem Kaposváron. Nagyon nehéz körülmények között nőttem fel.

Miután Kaposvárról elköltöztem, mamám fogadott be magához, s ott mentem először gyülekezetbe és ott tapasztaltam meg először a szeretet erősségét. Aztán jött egy fordulópont, mert apám előkerült a semmiből. Nem volt neki ennyi elég, bírósági úton elvettek mamámtól. Aztán jöttek a kemény évek. Nem csak beteg voltam, hanem lelkiekben is össze voltam törve. Nagyon sokszor bántottak, vertek, nagyon fájt, s ezek után megszöktem. 1998 nyarán Gyulára kerültem intézetbe. Onnan pedig nevelőszülőkhöz kerültem Vésztő-Mágorra. És a hazafelé vezető úton derült ki, hogy hívők, mint az anyai nagymamán, s ennek nagyon örültem, de még mindig nem tudtam mi az a szó, hogy hívő. Vésztő-Mágoron a (nevelő) szüleim Tóth Andor és Tóth Andorné segítettek engem a megtérésem felé. Mikor hazaértem már akkor éreztem, hogy változás lesz majd az életemben, mert melegség fogott el. De tudtam, hogy a megtérés nem egyről a kettőre fog menni, hát igen! Voltam nagyon rossz, bűnös ember de még rosszabb is sajnos. Nagyon szerettek engem a nevelőszülők, de én ezt nem vettem figyelembe, s az ottani testvéreimmel csak a gondokat sorakoztattuk fel sorra. Sőt az volt a legrosszabb, hogy a tetejébe megszöktem onnan. S utána vettem észre, hogy BŰNÖS EMBER VAGYOK!!! ,mert akkor kerültem padlóra . Nagyon sok fájdalmat kaptam, de adtam is! S ezt nem kellett volna! S akkor jöttem rá arra is, hogy segítségre van szükségem és jött a segítség! Egy őszi

este volt, amikor Rusznyák Ferenc tartotta az Ifjúsági alkalmat. Isten eljöveteléről volt szó. Akkor döntöttem, s e döntésem megpecsételéseként, rá 3 évre bemerítkezhettem 2009.május 31-én Pünkösdkor.
--
Tamás Görgényi

Balázs Története

Az én történetem az önfeledtség elvesztéséről és megtalálásáról szól.

Gyermekként a családunkban elég jól kijöttünk egymással, és az általános iskola felső tagozatában már kitűnő volt a bizonyítványom, önfeledt voltam. A gimnáziumot nagy lelkesedéssel és céltudatosan kezdtem, azonban nem találtam barátot, és valahogy a tanári bizalom sem tartotta bennem a lelket. Pár, tök ciki kamaszkori testi nyavalyám is volt (lábgomba, egyfolytában izzadtam, pattanásos volt a képem, kövér is voltam). A sport se nagyon jött be, mert a testépítéstől kikopott a térdem. Elkezdtek ropogni az ízületeim és lúdtalpas is lettem. Ennyi már elég volt ahhoz, hogy képzelt beteggé váljak, eluralkodott rajtam a stressz, az önsajnálat és a szégyen. Ezen azok a gigantikusnak tetsző németórai „beégések” sem segítettek, amik sajnos nem ritkultak. Arra jutottam, nem kell, hogy a körülmények ennyire befolyásolják az ember lelkiállapotát, de én mégsem tudom kivonni magam alóluk.

Csendben szenvedtem és görcsösen kerestem a valahol útközben elhagyott önfeledtségemet (úsztam, filmet néztem, verset írtam, nőkről fantáziáltam), de mindig folytatódott a tortúra. Anyu ezekről elég sokat tudott. Segíteni is próbált, (agykontroll tanfolyam, egészségesen táplálkozás) gondolván, ha a testi bajaim helyre állnak majd a lelkem is rendbe jön. Eközben, azonban már annyira ideges voltam nap, mint nap, hogy nem keringett bennem rendesen a vér és folyton felfáztam. Így jutottam el pszichiáterhez, más orvosokhoz és természetgyógyászhoz, ám a képzelt betegségekből kényszerképzetek lettek. Már kényszert éreztem arra, hogy betegnek vagy sérültnek képzeljem magam. Többször akartam meghalni, hisz nem voltam kíváncsi rá hogyan teszem saját magamat értelmetlenül tönkre. A tanulmányi eredményem sem volt már a régi, bár az egyetemre bejutottam. Kénytelen voltam rádöbbenni, hogy az élet igazi problémáival szemben mindenki egyedül marad, nem léphetnek mások a helyére.

Az egyetemen, 1998-ban beszélgettem egy misszionáriussal, aki elmondta nekem az evangéliumot. Nem esett nehezemre belátni, hogy mindenki bűnös, mert az én életem sem volt a helyén. Isten szeretetét – hisz számomra ez érzelmet jelentett még akkor – nem fogtam fel igazán. A személyes kapcsolatról, amit Jézus akar velünk létesíteni, csak az információ volt a fejemben de tapasztalataim nem. Tudtam, hogy Jézus a központi figura, aki meghalt a bűnökért, és hogy hittel lehet Őt elfogadni személyes megváltónak, ám én érzelmi alapon közeledtem az egészhez. Két év alatt mégis eljutottam oda, hogy ez nekem kell.

2001-ben édesanyám súlyos műtétét használta fel Isten arra, hogy kétségbeesésemben 2001. február 8-án átadjam az életem Krisztusnak. A következő néhány kritikus napot jobban viseltem. A misszionárius, akitől először hallottam az evangéliumot továbbvezetett, és megismertetett az alapigazságokkal, s Isten folyamatosan könnyített a lelkemen. A régebbi sebeket a felszínre hozta és begyógyította azokat. Keresztények közt is többször zavarba jöttem, de ők ezt nem jegyezték meg hangosan, úgyhogy idővel ez is egyre ritkább lett. A belső változásnak köszönhetően lehettem házigazda a keresztény összejöveteleken, és vőfély a velem foglalkozó misszionárius esküvőjén. Az azóta eltelt évek során soha nem látott gazdagság volt a lelki életemben. Én, aki annyira féltem ki mertem menni egy félévre Németországba ösztöndíjjal, mert éreztem, hogy Isten ott akar látni. Gazdagon megáldotta a kint töltött időt. Régi én központú világomból most már Isten gyakran vezet mások felé, mert már van mit adnom másoknak. A húgommal, és édesanyámmal - akik szintén megtértek - való jobb viszonyom is ennek köszönhető.

A legérdekesebb viszont, hogy az ízületeim jobban ropognak, mint valaha, és fölfázom, ha nem vigyázok. Az egyetemen is megbuktam. Anyut később is műtötték. Hála Istennek most már jobban van. Mindezek, azonban már nem terítenek le. Istenben bízom, tőle várom a segítséget, ami nem jelenti azt, hogy mindig vidám vagyok, de tudom, hogy Ő hűséges és szeret. Kisgyerek többet már nem leszek, mégis egyre inkább merek Krisztusban újra önfeledt lenni.

Alíz története

Nem hívő családban születtem,a nagynéném az egyetlen,aki keresztény.Ő volt az egyetlen akitől hallottam Istenről és Jézusról még kisgyerekként,akkor még,gyermeki hittel,ugye,szimpatikus volt a "dolog".Aztán,amikor suliba kerültem,elég sokat piszkáltak és csúfoltak az osztálytársaim,ennek hatására megutáltam Istent és őt hibáztattam mindenért.Egy időben,7-ikes korom körül öngyilkos is akartam lenni-nem komolyan (pl.:nem vágtam föl az ereimet - csak próbáltam),csak foglalkoztatott,hogy: "Mi lenne,ha...".Emellett igyekeztem,amennyire lehet,távol maradni a sulitól - bármi áron.

Középiskolában javult a helyzet,ami az osztályt illeti,viszont ekkor kezdődött a fogyókúra őrületem,beleestem az anorexiába (majd 60 kilóról 46-ra fogytam),és faltam az ezzel kapcsolatos irodalmat (is).Emellett foglalkoztattak a "furcsa lények"ről szóló könyvek.Plusz még bele voltam zúgva egy sztárba,mint vak a szakadékba.

2008-ban,egy nyaraláson furcsa gondolatom támadt: "ha így folytatom,a pokolban fogok kikötni".Ez sehogy se hagyott nyugodni.Elmondtam anyunak is,de a válasza nem elégített ki,éreztem,hogy nem stimmel,úgyhogy mikor hazaértünk,utána beszéltem a nagynénémmel skypeon.Mondtam neki,hogy: "nem akarom elszúrni az életem".Akkor mondta el az evangéliumot,és így tértem meg.Ez azért is csoda,mert,mint mondtam tiszta szívből utáltam Istent,ha valaki abban az időben azt mondta volna,hogy keresztény leszek,kinevettem- vagy elküldtem volna a francba az illetőt a fenébe.A megtérésemtől idáig is sokat formált már rajtam Isten,ahhoz képest amilyen voltam :kiszabadított többek között az anorexia és a sztárimádat fogságából is.Persze még van rajtam mit csiszolni,de hát ez egy életen át tartó folyamat,de hiszem,hogy ha Isten ezt már elkezdte bennem,nem fog félmunkát végezni.

Röviden ennyi.

Te is imádkozz azért,hogy Isten használja ezt a bizonyságtételt az emberek életében az Ő akarata szerint.

Alíz

Létezik bűnbocsánat-Gábor

Gyerekkoromban tulajdonképpen mindenem megvolt, amire általában egy gyereknek szüksége lehet. Nem voltunk gazdagok, de anyukám inkább lemondott valamiről, csak nekünk jó legyen.

Apukámra nem igazán emlékszem, még nagyon kicsi voltam, amikor meghalt. Így igazán anyukám és később nevelőapukám volt a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, inkább otthon tartózkodtam és olvastam.

Mikor középiskolás lettem, anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak.

2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza. Buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Amikor hazajöttem, anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se tudtam.

Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen "örömöm"az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal és még is annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal. Bűntudatom pedig anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam tőle. Egy dolog mélyen megmaradt bennem: kicsi hordozható televíziónk volt, ami az ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen vele egy szobában lennem. Hallottam ahogy sírva mondja, hogy őt senki se szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Ez a tudat elől próbáltam az alkoholba és a bulizásba menekülni. Nem tudtam magamnak megbocsájtani.

Aztán találkoztam egy csinos lánnyal, Annával, aki keresztény volt. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben? Akkor valami keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, ha ad egy könyvet , elolvasom-e? Persze , hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki. Visszafelé sült el a dolog , ez a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Mivel a könyv a Bibliára utalt azt is szerettem volna elolvasni. Bibliát is kaptam Annától.

Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazsághoz. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: "Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled." A másik gondolat viszont azt mondta: "Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?" Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkap, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: "Úgy se fog elkapni." Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: "Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával." Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni.

2004. áprilisában úgy döntöttem ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust megváltómnak és, hogy Ő meghalt azért a bűnért is amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon meg könnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de idő kellett, még a szívemben levő sérelmek begyógyultak. De Isten gyógyítónak is tökéletes.

Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni!Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében. Remélem az is maradok, legalábbis Isten ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyereket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem.

Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felébredtem és azt mondtam, hogy de jó meg van bocsájtva. Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben és le tudjam írni, illetve el tudjam mondani, mi volt ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül.

Van bocsánat a bűneinkre, ez kell, hogy legyen az én életem üzenete.