Amikor 17 évesen először találkoztam
hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és
szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a
szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és
ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint
gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen
belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a
szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem
így történt.
Nem hibáztatom őket ezért, nem tudták nekem
elmagyarázni a megtérés igazi útját. Csak egy letudnivaló kötelesség
voltam csupán? Nem hiszem, de nem tudták milyen vagyok. Itt elsősorban a
nyelvi akadályokat látom hibásnak (külföldiek voltak). Megfeszítettem
az akaratomat, küzdöttem, és már azt sem tudtam, ki vagyok. Olyan
akartam lenni, mint ők, békés akartam lenni. Nem ment. Szerettem velük
lenni, kedveltem őket, de ők nem vették észre kínlódásomat, és
ürességemet. És ez a lényeg! Én Isten nélkül akartam Istennel élni. Hát
ez nagy paradoxon. De csak volt, mert Istennek nincs lehetetlen. Ősszel
visszatértek hazájukba a fiatal barátaim, és én szörnyen magányos és
elhagyatott lettem. Továbbra is hetenként volt istentisztelet és
biblia-tanulmányozás, de már görcs volt számomra. Végképp gödörbe
kerültem. Nem értettem semmit az egészből, magamból. Istenről ugyan
egyre több ismeretet szereztem, de nem volt köztünk kapcsolat. Azt se
tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni. Eljutottam oda, hogy már nem
tudtam, mi az én saját gondolatom, és mi a másé. Magamra erőszakoltam,
hogy én azt higgyem, amit ők. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek,
persze Istennek is.
Novemberben már nem jártam. Vívódtam. A
lázadás két hónapig tartott. Elkezdtem bulizni és fiúzni, sőt Jézus
megtagadásáig is eljutottam. Egyszerűen egy téves útnak, egy téves
próbálkozásnak kezdtem tartani. Az volt ebben a veszélyes, hogy nem
tudtam megbizonyosodni, hogy ez az út valóban hamis-e, mert nem mondta
el senki nekem, hogy Isten nem úgy gondolja ezt az utat, ahogy én
megtapasztaltam. Hamisnak láttam a jót, csak azért mert hamis módon, a
nem működő módon akartam járni rajta. Ez olyan, mint egy papírhajóval
repülni. Nem ment. De volt egy lány, aki törődött velem, aki látta, hogy
ez nem jó. Ő nem adta fel. Nyaggatott. Már a csudába kívántam, és le
akartam rázni. Ezért mentem el vele a gyülekezetbe. Ott nagy hatás ért,
és elkezdtem kinyílni Isten felé. De még ekkor sem mertem szembeszegülni
másokkal, és hagytam, hogy "megtérítsenek" egy ima elmondása által. Azt
hittem, ez a kulcs, de még mindig nem volt az enyém Jézus igazán. De
most legalább már jó helyen voltam. Szívtam magamba a tanítást, hittem,
hogy mindez igaz. Lett hitem, ezt tudom, de még mindig nem szerettem úgy
Istent, hogy mindenemet odaadjam neki. Nem ragadtam meg őt. Sokszor
vágytam az érzésre, amit másokon láttam, azt a mély, szenvedélyes
meggyőződést és bensőséges szeretetet. Ezt én csak nagyon ritkán
éreztem. Nagyon jó keresztyén akartam lenni. Mindennek meg akartam
felelni, amit Isten és a testvéreim elvárnak tőlem. Meggyőződtem róla,
hogy jó ez az út. Isten elkezdte bennem a munkáját, de kellett kb. három
év, hogy őszintén számot merjek vetni magammal, és szembe merjek nézni
hazugságaimmal, magam és mások felé való színjátékommal.
Az egyik
este magányomban és keserűségemben elsöprő és letagadhatatlan erővel
hallottam Istent szólni. Aznap Jézus azon példázatát olvastam, amikor a
szőlősgazda a szolgájával ki akarja vágatni a fát, mert már három éve
itt van a kertjében, élvez minden jót, de nem terem gyümölcsöt. Tudtam,
ez én vagyok. Nagyon megijedtem. Tényleg ilyennek lát Isten, és tényleg
el akar vetni magától? Ijedelmem azt bizonyította számomra, hogy én
szeretem Őt, nem akarok elmenni Tőle sehová. De akkor mit tegyek? Listát
akartam készíteni: mit is vár el tőlem Jézus, mit tudok kiolvasni a
szavaiból. De miután egy bibliai oldalon találtam egy tucatot, feladtam,
nem is kezdtem el leírni. Kiderült számomra, hogy ha 11-et be is tudok
tartani egy nap, a 12.-et már biztos nem. Nem is tudom megjegyezni ezt a
sok kívánnivalót,
nemhogy még be is tartsam! Véget ért a
tudományom. Hát hogy lehet tetszeni Istennek? Már csak egy évem van
hátra a példázat szerint, hogy megjavuljak? Tudom, kicsit nevetséges, de
félreérthetetlen volt ez a számomra. Jött a válasz nem sokra rá.
Hiszem, hogy alázattal kerestem Őt. És Ő nem hagyja cserben az ilyen
embert. Az egyik este szintén gyötrődtem. Eljutottam arra a pontra, hogy
Isten engem nem szerethet, mert én nem vagyok méltó rá. Ekkor szólt Ő:
"Adri, te az enyém vagy." "Hogy lennék a tiéd, Uram? Hogy szerethetsz
engem, semmit sem tudok neked adni. Nézz csak rám, még viselkedni sem
tudok." Erre Ő újra: "Elég, Adri! Mondd meg nekem, ha neked lenne egy
gyermeked, aki nyomorék lenne, szeretnéd?" "Igen, persze, nagyon."
"Miért szeretnéd?" "Mert az enyém." "hát te is az enyém vagy, és
szeretlek" Zokogásban törtem ki. Boldog zokogásban: "Hát valóban,
szeretsz engem, hát, valóban kellek neked Istenem? Milyen drága vagy
nekem!" Ekkor telt meg először hálával a szívem, úgy őszintén igazán
először ekkor értettem meg, mi a kegyelem. Nem adhatok Istennek semmit
sem. És nem is vár, csak egy dolgot: azt, hogy mikor jövök rá arra, hogy
tényleg nem tudok neki adni semmit, mert Ő az, aki feltölti az életemet
tartalommal, igazi, élő, eleven élettel. Azóta vagyok én boldog
Istennel.
Ha keresed, Ő fog válaszolni, mint minden más élő
személy, jelt fog adni magáról. Egyenest Tőle szerezz információt. Mert,
hát meg kell adni mindenki saját magát ismeri a legjobban. Ne csak
másokat kérdezz, hanem Istent magát, milyen is Ő.
nagyneadri@gmail.com
nagyneadri@gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése