...csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?!?

Évi vagyok, ebben az évben, 2012 nyarán Szegeden töltöttem a 37-et.

Szüleim tagjai voltak „a Pártnak”, apám haláláig aktív tagja volt az MSZP-nek, mindketten ateisták – a munkának éltek és őszintén hittek a szocializmusban. Aztán annyit dolgoztak, hogy nem értek rá gondolkodni.

Tizenkét éves koromban elkezdtem gondolkodni, miért élek, okosok úgy mondják: ráeszméltem önön létezésemre. Anyámat eltávolította tőlem az alkohol és az önmagába fordulása, a szidalmai, apám kinn dolgozott külföldön, a húgom még kicsi volt – barátaim meg nem nagyon voltak. A suliban a szerencsétlenek közé tartoztam.

Húgommal nagyon szerettük egymást, közelebb kerültünk ebben az időszakban, bár mindketten sérültek voltunk a lelkünkben és egyedül voltunk. Igazi megértésre vágytam, olyanra, akivel inspiráló beszélgetésben felfedezhetjük a világ működésének törvényeit. Meg akartam érteni mi miért történik – hogy megtaláljam a magyarázatot a „nyomoromra” és így a kiutat is belőle. Miért pont én vagyok az a szerencsétlen, akinek ilyen élete van. Hiszen a véletlen során egy nagyon klassz környezet jött létre velünk együtt – ezt tanultuk a suliban –, hát csak úgy véletlenül miért ne lehetnék boldog?! Vagy erre már nem telik ennek a „véletlennek”? De szemétség! Tehát a suli nem kötött le, mert nem adott választ, amit tanítottak.

Ekkor jött a politikai enyhülés, már nem volt kötelező az úttörőruha, a köpeny – és beengedték húgom sulijába a Bibliát. Nem mutatta meg, felkerült a polcra. Eljött a pályaválasztás ideje, hát kikerestem egy olyan iskolát a könyvből, ami 2 év alatt szakmát adott, hogy minél hamarabb eltarthassam magam és elkerüljek otthonról – anyu aláírta. 16 évesen bekerültem az első munkahelyre – jogászok gépírójának. Szerettem a munkámat, ma is nagyon szeretem. Itt találkoztam egy jogásznővel, akire különösen felnéztem. Alapvetően a jogászokra fel¬néztem, mert úgy gondoltam, ők eligazodnak az életben – hiszen tanulták, ismerik a szabályokat. Egy jogásznő lett a példaképem – neki megnyíltam, mert egyszer elmesélte a hasonló hányatott sorsát. Ő is alkoholista lett, mint az apukája, a férje megcsalta, az élettársa jól becsapta, öngyilkos akart lenni, mint az édesanyja stb. Viszont, aki ezt mesélte egy teljesen más ember volt, magabiztos, nyitott, mosolygós. Olyan változás látszott rajta, hogy azt mondtam, EZ KELL NEKEM! Bármi legyen! Egy módszer, amit megértek, a száraz, személytelen logika, kiszámolom és megcsinálom – hiszen az embereket nem érdeklem és igazából ők sem engem. A sorsdöntő, nagy beszélgetés, amikor részletesebben mesélte el az életét, egy pénteki napon történt, és nem árulta el a megoldást – „sietett a lányáért az oviba”. Egész hétvégén a hétfő délutánt vártam, hogy megkérdezhessem és kiszedhessem belőle, hogy csinálta ezt a nagy változást.

Eljött a hétfő és nagy nehezen a délután is. Rákérdeztem – de a válasz „falhoz csapott”: „bocsánatot kértem I A szemeim kikerekedtek, előrébb dőltem ... „Mi vaaan???? Bűn? Sose loptam vagy ilyenek? Isten?? De hisz nem is létezik, de ezt már megbeszéltük. És mi ez a hülyeség, hogy Jézus?? Mi közöm egy kétezer éve halott emberhez? Hova hívtad? .. és hogy-hogy vele élsz? Kétezer éve halott! Mekkora baromságot beszél ez a jogász! Pedig egyébként milyen okos. Ez skizo, az tuti.” De nem tágított. „Jézus a magyarázat a változásomra. Ő változtatott meg engem és az életemet.” Úgy mentem haza, mint egy zombi. Kattogott az agyam, hogy hogyan rakjam össze a nagyon okos és kedves nőt és azt, hogy ebben az egyben hülyeségeket hord össze, aminek a felét sem értem. Annyit értettem belőle, hogy „Jézus”, hát elhatároztam, megnézem, ki ez. Hazaértem, és kotortam a pici könyves polcon. Addig azért terjedtem, hogy a Bibliát kell elővenni ehhez. Az a bizonyos nagy Képes Bibliánk volt - óriási könyv, most olvassam el? Ahogy visszatettem a polcra, megláttam egy pici kék könyvecskét, levettem, hogy a „böszme” beférjen és megláttam, az van ráírva: Újszövetség. „Na, ez már mindjárt más, ez elfér a kezemben!” Felütöttem és elkezdtem olvasni. Azelőtt így választottam ki azt a három könyvet is, amit addig elolvastam. Ha olvasás közben lekötött, elolvastam, ha nem, vissza-tettem – egyetlen általános iskolai barátnőm ugyanis elvitt a könyvtárba. Nem sűrűn láttak.

Na attól, amit ebben a csöppnyi könyben olvastam, már két sor után le kellett ülnöm.

„Mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a gonoszokért. Bizonyára igazért is alig hal meg valaki; ám a jóért talán csak meg merne halni valaki. Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.”

Taccsra tett. Nem értettem igazán amit olvastam, de egyszer csak hosszú évek után először elkezdtek potyogni a könnyeim: „Isten szeret?” A szemem se bírtam kinyitni, annyira fájt, ahogy a kőkemény szívem kezdett megrepedni és éreztem, hogy ez jó. Nem tudom másként kifejezni: Isten leült mellém és a vállamra tette a kezét, hogy vigasztaljon. Ettől a pillanattól kezdve TUDOM, hogy ISTEN VAN és a szeme fénye vagyok, NAGYON SZERET. Számára mindig anyuék csoda szerelemgyereke maradok, elsőszülött unoka. Bocsánatot kértem Tőle, mert éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét, hiszen egész addigi életemben csak akkor említettem meg Őt, ha káromkodtam. Fel¬foghatatlan volt, hogy mégis szeret, de valami csoda folytán mégis olyan természetesnek tűnt, hogy ez így van. Ismeretlen ismerősöm lett. Életemben először megérintette a lelkem legmélyét. Úgy éreztem, eddig csak járkáló halott voltam anélkül, hogy tudtam volna róla.

Megváltozott az életem, de mégsem. Anyám ugyanúgy ivott, de már volt kinek elmondani. Apámnak és húgomnak is beszéltem Istenről. A jogásznő segített elköltözni otthonról – az albiban négy lány vette fel a terhet, hogy a megszentelődés útján segítsen. Nem volt könnyű dolguk. De tele voltak szeretettel, ahogy én is – és minden annyira másként csapódott le. Jöttek nehézségek továbbra is, de már nem volt olyan szörnyű nyomasztó az élet. Némileg a körülményeim is megváltoztak, de az igazi változás bennem zajlott le. Kinyíltam. Új barátaim lettek, akik lakótelepi tinik voltak. Istentől a bűneimért és behívtam Jézust az életembe, azóta vele élek”.

Elkezdtem eljárni közéjük ping-pongozni – farzsebemben szerelmem szerelmeslevelével, az Újszövetségemmel – és miközben jól éreztük magunkat, aki kérdezett, beszéltem neki Istenről. Ezt adtam tovább a tiniknek: a megtöretés után óriási szeretet jöhet, ha Istent választjuk. Mert az a véletlen, amiről a suliban tanultunk valójában egy Személy! Mindent Ő alkotott és felfoghatatlan mértékben szeret és szeretné, ha ezt éreznénk, „megfürödnénk benne”. És ez nem véletlen! Ez így lett eltervezve már nagyon régen. Az egész terv tök izgalmas és hozzáférhető bárki számára.

Kedves Olvasó, ha érdekel, és nem tudod, hol találod, kérdezz meg magad körül egy keresztényt, aki tudja a választ. Ne állj meg az első „nem tudom”-nál.

Ma, húsz év múltán egy nagyon klassz csapathoz, gyülekezethez tartozom, folyamatosan tapasztalom Isten minden értelmet meghaladó hűségét, szeretetét, gondoskodását és bölcsességét, ahogy Vele „járok”. Albérletben lakom, minimálbér a fizetésem, tehát nyilvánvaló, hogy nem abból élek. Van egy csodálatos, szerelmes vőlegényem, Jézusnak hívják, most elment az Atyához, hogy helyet készítsen nekünk, majd egy nap visszajön értem és hatalmas lagzit csapunk. De addig is beszélgetünk. Nem úgy, mint a csöpögős szerelmes regényekben! Ez valódi.

Ez az egy kis könyvecske megmentett a zombi élettől velem együtt még jónéhány embert. Ez az egész csak a következménye annak, hogy élő, személyes és szeretetteljes bensőséges kapcsolatunk van a Teremtőnkkel, aki annyira szeret, hogy egyszülött Fiát sem sajnálta feláldozni azért, hogy nekünk legyen egy sanszunk, választási lehetőségünk, ami nem kötelező. Mi ehhez képest annyira vagyunk képesek, hogy kikerekedik a szemünk, előrehajolunk és kiböfögjük: „mi vaaan??”.

Te boldog vagy? Elégedett vagy azzal, ahogy élsz? Meddig?

THE END ... (?)

AKI KERES AZ TALÁL!

Nem hívő családba születtem, azonban katolikus nagyszüleim életén át, mégiscsak hallottam valamit Istenről gyerekkoromban. Ez azonban akkor még csak úgy érintett hogy „ez a nagyiék dolga”, és engem hidegen hagyott. Cseperedve azonban a gyermek világképe is formálódik-alakul, előkerült nálam is a filozófiai jellegű kérdések áradata: van-e Isten, ha van mit kezdjek vele, hogyan lett a világ, mi az élet értelme, van-e valami a halál után, stb.

Így aztán kora-tizenévesen arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyosan van Isten, hiszen a világ nem alakulhatott ki magától, és az önszabályozó evolúció is teljesen fantazmagóriának tűnt. A világban semmi olyan ami működő, „konstruktív” dolog, nem alakul ki csak úgy magától. Pl hagyjuk csak kint az autónkat párszáz évre a parkolóban érintetlenül és nézzük meg utána, milyen csodásan kialakult egy pompás szerkezet… vagy esetleg megvárhatjuk a parkolóban ücsörögve, hogy feltörnek a fémek a föld mélyéből és hogy-hogynem összeállnak egy szép autóvá párezer év alatt – ugye hogy nem így működik a világ. A világunk, ami tele van természettudományos törvényszerűségekkel, nagyon pontosan egyensúlyba beállítva VALAKI által, akit nevezzünk mondjuk éppen Istennek. Nem is beszélve az életről, hiszen ha az adott anyagokból mindent összegyúrnánk, legfeljebb előállíthanánk mesterségesen olyan szöveteket, amiből élő organizmusok is felépülnek, megeleveníteni azonban nem tudnánk őket! Ezt bizony egy TEREMTŐ teremtette.

Naszóval bizonyos lettem Isten léte felől, de akkor mit is kezdjek én ezzel az ismeretemmel?!

Közben tovább cseperedtem, és persze belefolytam a „világ” dolgaiba: éjszakai élet, züllés, agresszív dolgok, drog, és más effélék tették színessé életemet. Ezekben az önmagam örömét kerestem, de keservesen tapasztaltam, hogy nem igazán adnak örömöt, legalábbis olyat, amit én vártam. Próbáltam önmagamat „megvalósítani”, minden vágyamat betölteni, és ha ezekben sikerült is valamit éppen elérnem, csalódottan tapasztaltam, hogy nem is lettem boldogabb. Viszont kiégetté, üressé, és mégis a foglyukká – megkötözötté – tettek.

De mint fentebb írtam, én ekkor már bizonyos voltam Isten puszta létében, és valahogy vágyott a belsőm többet tudni róla. És rájöttem, hogy az általam keresett boldogság is valószínűleg nála van, vagyis általa lehetek „önmagam”, akit annyira kerestem. Belém hasított a felismerés, hogy ha van Isten (és tudom, hogy van), akkor sokkal több is van, mint amit érzékelek a világból, és akkor van örökkévalóság is, meg van menny és pokol is, és az meg tuti, hogy én így (ahogy akkor voltam) a pokolba tartok. És arról sem volt kétségem, hogy az nekem nem lesz jó. Arról nem kellett győzködni, hogy bűnös vagyok, ezt pontosan tudtam magamtól is.

Ezen vívódásomat tett követte: vettem a bátorságot és egy vasárnap délelőtt bementem a templomba. Ez egy katolikus templom volt, az akkori lakhelyem közelében. Nem tudtam még mi az hogy „katolikus”, és nem tudtam semmi szakrális ismeretet egyáltalán. Megálltam leghátul, és semmire nem emlékszem mi zajlott, csak azt tudom, hogy Isten megérintette a szívemet, és katartikus zokogás vett erőt rajtam, ami érdekes módon felszabadítóan hatott rám. Nem tudtam mi történt velem, csak azt tudtam, hogy Isten megérintette a szívemet valamilyen módon, és hogy mostantól ráállok az Ő keresésére, megismerésére.

Közben „véletlenül” lett egy baptista kolléganőm, akivel beszélgettünk Istenről. Tudomásomra hozta, hogy van ám biblia, és azt jó ha olvasom! Figyelmeztetett, hogy ne az elején kezdjem, hanem Máté 1-nél (elmondta mit jelent ez a mondat…). El is kezdtem, és Isten Igéje (ami élő és ható), valóban megtette hatását, és csodálatosan átformált, vonzott Isten általa. Hamarosan el is hívott a baptista gyülekezetbe, ahol világossá vált számomra, hogy Isten megismerhető (mármint a magunk szintjén: kapcsolat Vele), és ez nem az egyházhoz (bármelyikhez) való csatlakozáson múlik, és nem új szokások felvételén, hanem személyes kapcsolaton Istennel. Ami Jézus Krisztus által lehetséges, hiszen Ő mindent elvégzett a kereszten, nekem már „csak a karjaiba kell vetnem magam”.

Növekvő Ige- és Istenismeret eredményeképpen, bűneimet megbánva átadtam az életem Krisztusnak, aki be is töltött, újjászült (Szellemével, így van jelen a világban), és átformálta az életemet. Bennem lakozva formál – azóta is – a maga hasonlatosságára. Megbocsájtotta bűneim, megszabadított azok terhétől, ő adott új szívet, új szokásokat, segített elhagyni régi (bűnös) szokásokat, és megtaláltam Benne azt a boldogságot, amit mindig is kerestem, csak éppen rossz helyeken. Ez pedig az Istennel való békesség a világon és az üdvösség tudata az örökkévalóságban, ami az élet(em) érteleme és célja. És persze az egyetlen helyes opció! És milyen jó, hogy ezt kegyelemből ingyen elfogadhatjuk, minden érdemtelenségünk ellenére!!!

Tessza bizonysága

Megtérésem időszakát megelőzte 29 év, amit Isten nélkül „kiegyensúlyozott családban” mégis magányosan éltem. Tudatos Istenkeresés volt jellemző erre az időszakra, de nem voltam tudatában annak, hogy Őt keresem. Leginkább a csillapíthatatlan sóvárgás volt jellemző és olyan űr, amit nem tudott semmi és senki betölteni. Ez az űr egyre nagyobb lett és egyre jobban kerestem a megoldást, mindenhol-mindenben és mindenkiben. 25 éves koromban megismertem azt az férfit, akit Isten kirendelt mellém, az Úr kegyelméből 2011. április 30-án házasságot kötöttünk, nem keresztény lélekkel. Mivel eredendően Római Katolikus vallásban nevelkedtünk, így egy katolikus templomban volt a szertartás annak rendje és módja szerint. Ezen a nyáron a születés és a halál hatotta át az életünket, esküvő és temetés sorozatok vonultak végig ezen az időszakon. Ehhez a nehézséghez annak a tudata is hozzá adódott, hogy szívünk vágya volt már több éve, hogy gyermekünk szülessen, de nem történt meg a csoda. Ezt mindketten hatalmas fájdalomként éltük át. Lassan észrevettük, hogy már egymástól sem kapunk segítséget. Következett a mélyzuhanás. Majd ebben a zuhanásba Isten kifeszítette a hálóját és elkapott mindkettőnket és ezen a vasárnapon, azaz pontosan 2011. szeptember 18-án az Úr elhívott a kecskeméti baptista gyülekezetbe. „ Kövess engem” János 21, 19 Amikor a padban ülve hallgattam az Igét éreztem, hogy változás történt a szívemben . Hallok és Látok! Szólt hozzám Isten, elhívott és magához ragadott ott azon a vasárnapon. A gyülekezet az első perctől fogva a „lelki otthonunk” lett, olyan módon, hogy soha ilyen megtapasztalásunk még nem volt azelőtt. Vártuk a vasárnapokat, vártuk az Istent keresők biblia óráját és vártuk a találkozást a testvérekkel, ami a mai napig így van. A Biblia olvasás közben egyre jobban kezdtük megismerni az Úr akaratát és számtalan kérdésre a testvérek által is kaptunk választ, és egyre rájöttünk, hogy mi a legfontosabb feladatunk: Hasonlóvá válni Jézushoz. Csodálatos módon kaptunk meg mindent, amire szükségünk volt ahhoz, hogy ebben a folyamatban ne sérüljünk, hanem ellenkezőleg, gyógyuljunk a régi sebekből. Az Úr engedte meglátni, hogy valójában azért szeret, aki én vagyok, nem azért amit teszek vagy, ami történik az életem során. Kegyelemből, előbb adott életet nekem, mint én adhattam a gyermekemnek. Legfontosabb, hogy megértettem és megélhettem, hogy az Ő gondolata más, mint az enyém. Segített a szívemmel megérteni, hogy az Ő terve sokkal magasztosabb, így ki tudom mondani lélekből, hogy Atyám legyen meg a te akaratod. Szívem vágya az Úr tervében maradni és követni engedelmes szívvel. Bár szívünkben egyenlőre még vágyakozás, hogy az Úr akaratából gyermekünk szülessen, de azzal a lélekkel és tudattal élhetjük a mindennapjainkat, hogy életet adott nekünk, kiragadott a sötétségből, Jézust hozta el nekünk, mint személyes megváltónkat és minden szükségletünket betölti életünk minden pillanatában. Dicséretet zengek az Úrnak! Bírák 5, 3

Bizonyságtételem, lelki önéletrajzom

Bár szüleim kereszténynek tartják magukat ez saját bevallásuk szerint is csak kulturális és politikai kötődés. Engem viszont gyermekként nagyon vonzott Jézus. Eljártam ministrálni, hittan órákra, misékre. Ez a lelkesedés mindig hullámokban ért engem néha jobban, néha kevésbé. Eljutottam az elsőáldozásig aztán elkezdtem kamaszodni és hiába jutottam be Szeged egyik legjobb iskolájába, más dolgok érdekeltek, nem foglalkoztam az iskolával sem és így iskolaváltásra kényszerültem.

Egy katolikus, piarista rendhez tartozó fiúgimnáziumba kerültem, ahol szegedi létemre önszántamból kollégista lettem, hogy a tanulásra tudjak koncentrálni. (Naponta fél óra kimenőnk volt.) Itt folyamatosan emelt számban tanultam hittant, végül érettséginél ez lett a választott tantárgyam, de közben valami történt. Mivel az osztálytársaim nagy része kollégista volt együtt éltünk gyakorlatilag és az osztályközösségünk nagyon jó volt, de a kereszténység számomra olyan dolog lett, ami ellen lázadni kell, csak szabályok, amiket azok se tartanak be, akik diktálták. A dogmáknak egy részét nem értettem és nem is kaptam rájuk választ, ha rájuk kérdeztem.

Eközben a lelkivilágom összeomlott. Kamaszként nagyon sok szubkultúrába belemásztam mélyen. Voltam hungarista, rasszista, konzervatív majd antirasszista, liberális, focihuligán és békeharcos. Kacérkodtam a hinduizmussal, és mindent teljes elszántsággal csináltam ameddig nem ábrándultam ki belőlük. A kiábrándulás meg mindig csalódással járt, és egyéb események is hajtottak az összeomlás felé. Az egyik barátom szerelemféltésből megölte a barátnőjét és én ezt nagyon magamra vettem. Eközben a családomban is sokan haltak meg. Engem mindig nagyon vonzott a halál, kisgyermekként is nagyon szerettem a temetőkben járni. Elkezdtem vágyni a halálra.

Folyamatosan öngyilkos művészeknek olvastam verseit, hallgattam zenéit, nézegettem képeit. Isten helyett orvosokhoz fordultam segítségért, ahol felírtak egy gyógyszert. Ettől a pillanattól rohamosan romlott az állapotom.

A rendkívül jól sikerült érettségim segített, de szerelmi csalódások miatt megint rossz állapotban kerültem. Nyár közepére eljutottam oda, hogy hét fajta antidepresszánsból napi 30 pirulát kellett bevennem. Hogy legyen örömöm kábítószerezni kezdtem. Füvet, lsd-t, kokaint használtam. Csak az öngyilkosság, a sorozatgyilkosok és az iskolai mészárlások érdekeltek. Még most is könnyet csal a szemembe, ha visszaemlékszem, hogy szüleim kétségbeesetten állnak az ágyam felett és nem látnak lelket a szememben. Állapotomért Istent okoltam ezért sátánista lettem. Eljártam sátáni összejövetelekre, olvastam a sátán fekete könyvét. A sátán átvette a hatalmat felettem, rávett apró bűncselekményekre, majd folyamatosan hívott, hogy öljem meg magam. Ezen a nyáron huszonkettő öngyilkossági kísérletem volt és néhányszor közel álltam a halálhoz.

Ekkoriban éreztem egyszer, hogy Isten szeret és menjek vissza hozzá, de nem is tudtam ezzel mit kezdeni, mert nem értettem és a barátaimat se szerettem volna elveszteni a sátánista körből. Majd jött egy lány, aki azóta Isten kegyelméből a menyasszonyom, és elkezdett beszélni velem, mondta, hogy ő keresztény és imádkozik értem. Elmúlt a vágyam, hogy megöljem magam. Elkezdtünk járni, és azt, hogy ő keresztény a kapcsolat elejétől fogva tiszteletben tartottam. Majd megkérdeztem hova jár és megtudtam, hogy golgis. Nem sokat tudtam a Golgota Keresztény Gyülekezetről, de menni akartam. Közben megszakítottam a kapcsolatot a sátánistákkal és már próbáltam imádkozni. Bementem és nagyon kedvesek voltak, a lelkipásztor Kyle és az egyik elöljáró: Terhes Balázs rögtön odajöttek beszélgetni. Balázs később meghívott beszélgetni és akkor megváltozott valami bennem. Elhittem, hogy Isten jó és szeret, elkezdtem minden apró dologért hálát adni és járni a gyülekezetbe. 2011.12.28-án tudtam, hogy döntésre kell jutnom. Elfogadtam Jézust megváltómként és

hosszan imádkoztam. Egy hangot halottam, hogy Gabi te sok mindent megtapasztaltál te tanítani fogsz rólam. Elérhetőségeim: elkagabi4jesus@hotmail.com 

Telefonszám: 06203640443

Anna visszatérése

Szeretet és ragaszkodás van a szívemben Jézus Krisztus felé, különösen azóta, amióta a súlyát megérzetem annak, hogy mit bocsátott meg nekem. Megismertem az Urat már töb, mint egy évtizede és elfogadtam Őt megváltómnak, azonban egy bűn, eltávolodás, majd a megbocsátás kegyelme új alapokra helyezte a kapcsolatom Ővele.

A középiskola befejezése után egy keresztény táborban egy igehirdetés hatására fogadtam el Krisztust Megváltómnak. Ő segített a főiskolai tanulmányaimban, mely befejezése után hamarosan házasságot kötöttem egy kedves, hívő fiúval, amely házasságból léptem ki néhány év után. Hűtlen lettem, elégedetlen, többet akaró, önző, ugyanakkor depressziós. Valamiféle meghasonlásba kerültem önmagammal is, hitemmel is, környezetemmel is, míg odáig jutottam, hogy külföldre mentem dolgozni.

Igyekeztem segíteni egy személyt ez idő alatt, akivel egy időre Isten előtti szégyenteljes kapcsolatba kerültem. Ezt hamar abbahagytam, mert éreztem, hogy helytelen. Azt azonban még nem láttam meg, hogy milyen rossz úton vagyok, otthonomtól, helyemtől távol. Minden nap vártam Isten segítségét, szavát, azonban egyre lejjebb és lejjebb csúszott az életem. Nemcsak fizikai betegségek lettek úrrá rajtam, lelkileg is egyre rosszabbul éreztem magam, folyamatos küzdelem a lelkiismeretem ellen, miközben kifelé azt mutattam, hogy rendben vagyok, a helyemen vagyok.

Egyik nap, akkor már másfél év küzdelem után, Isten megengedte megértenem az Igéjét az Mózes V. 28, 14 versén keresztül: „ha nem térsz el se jobbra, se balra azoktól az igéktől, amelyeket ma parancsolok neked.” Az volt az első szó hosszú idő után, melyet világosan értettem: hiába várok áldást az életemben, ha nem az Isten szerint való úton vezetem azt. Attól a pillanattól fogva napról napra Isten mintha egy könyvből olvasva hozta elém a bűneim, amelyeket az évek során beengedtem az életembe, melyek végül oda vezettek, hogy elhagyjam a férjem, a gyülekezetem, otthonom, hazám. Életem legnehezebb hetei voltak ezek. A bűnök súlya terhelődött rám, utáltam magam mindazért, amiket tettem, ugyanakkor az Úr Jézus szeretete minden bocsánatkérés után szinte kézzelfogható volt.

(Már hazatérve tudtam meg a szellemi hátteret, amely amögött állhatott, hogy egyszer csak megszólalt és a szívemhez beszélt az Isten Igéje, amely kettős: egy részről egy imacsoport hirdetett összejöveteleket hétről hétre Jerikó falai leomlásának példája alapján, és a hetedik héten érkeztem haza; másrészről nővérem kitartó imádsága és böjtje, amikor minden látható ellenére ragaszkodott az Isten Igéjéhez: „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz.” Ézs 53,11.)

Egy másik Ige, melyet férjem helyezett a szívemre, meghatározta az akkori és attól fogva az életem a Római levélből: „Változzatok meg a ti elmétek megújulásával, hogy megértsétek mi az Isten akarata, mi az, ami Neki tetsző és tökéletes.” (Róma 12,2)

Lezártam a külföldi munkahelyemet amilyen gyorsan tudtam, és hazajöttem. Bocsánatot kértem a férjemtől első lépésben, a házasságunk azonban nem bírta ki az elmúlt évek fájdalmait, terheit és váláshoz vezetett. Azután a gyülekezet előtt megvallottam a bűneim és kértem az ő bocsánatukat is. Ekkor még a fejem értette, hogy mit kell tenni, a szívem csak fájdalmat, veszteségeket érzett. Éreztem, hogy szabadulnom kell érzelmi kötődésekből, melyek mindaddig meghatározták az életemet. Akkor azt tudtam csupán, hogy nincs visszaút, nem megyek vissza abba a függő, terhelt állapotba, amelyre rámutatott Isten, hanem átadom Neki magam, hogy megtisztítson, megszabadítson.

Így érkeztem haza néhány hónappal később. Megüresedve, lelkileg, testileg, anyagilag összetörten. Semmi más nem maradt az életemben, csak Krisztus végtelen szeretete és kegyelme, amelyet azáltal tapasztaltam, hogy megvallottam Neki bűneimet, és Ő „hű és Igaz” lévén megbocsátotta és megtisztított minden gonoszságtól. Ez azonban minden volt nekem.

A továbbiakban annak a folyamatát szeretném leírni, ahogyan az elme megújulása gyakorlatban az Igének való feltétlen engedelmességet, ennek következtében áldásokat eredményezett a darabokra esett érzelmi és fizikai valóságból.

Először is amikor olvastam, újra és újra Krisztus megbocsátásáról, akkor tudtam, sehogy máshogy nem élhetem túl, csak ha el is hiszem, hogy Ő valóban megbocsátotta és elvetette azokat. Az én érzelmeim bűntudatról, önvádról tanúskodtak, de Isten szavának hittem, nem a saját gondolataimnak.

Lelkipásztorom egy beszélgetés alkalmával Mikeás 7,7 igéjét helyezte a szívemre:

„De én az Urat várom, szabadító Istenemben reménykedem, meg is fog szabadítani Istenem.”

Tudtam, megértettem és elhittem, hogy érdemes Istenre várnom, hogy kihozzon ebből az érzelmileg és fizikailag nehéz helyzetből, melybe a bűneim következtében kerültem. Tudtam érdemes kivárnom, hogy Ő építse újjá az életemet olyan formában, ahogy Ő akarja, és nem nekem kell mennem, próbálkoznom, erőlködnöm. Másrészről Ézsaiás könyve 54,14 beszél arról, hogy „az igazság által leszel erős”. Isten Igéje volt, és azóta is az életem tartópillére, gerincoszlopa. Isten Igéje mondta rólam, hogy olyanná teszi a lábamat mint a szarvasoké, amikor remegő térddel mentem gyülekezetbe, vajon mit gondolnak a többiek a múlt bűnei miatt; Isten Igéje bátorított, hogy „ifjúkorom szégyenét elfelejtem” (54,4) és még tovább „kétszeres szégyen és szidalom után ujjongani fognak osztályrészüknek…örökké tartó örömben lesz részük.” (Ézs 61,7) Az Ige tanított meg „nem a láthatókra nézni, hanem a láthatatlanra”, azt valóságosabbnak látni, mint ami a szemem előtt van. Olyanná vált számomra Isten közelsége, az Ő Igéje, az imádkozás, amikor a jelenlétébe mehetek, mint a kenyér az éhezőnek, a víz a szomjazónak.

Azt ígérte: „Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét”, valamint megtapasztaltatta, hogy „a hálaadás az én erőm.” Ekkor tudtam, tanultam, hogy mindenért hálát kell adnom, hogy legyen erőm, ha még piciny és kevés van, talán csak a kegyelem, melyet nap, mint nap megköszöntem és egy biztonságos szoba, melyben lakhatom, azért adok hálát. Aztán Ő gondot viselt a többiről, napról napra hozta elém a megannyi lehetőséget a hálaadásra: az egészségem, munkát adott, munkatársakat, barátokat, anyagi gondviselést. „Aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele úgy, hogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megtartója, azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1,25) – tudtam nem lehet visszafordulni, ha megtapasztaltam Isten tökéletes törvényének valóságát, nem akarom elfeledni, feledékeny hallgatója lenni, hanem megcselekedni azt.

„Aki Krisztusban van új teremtés az, a régi elmúlt, és íme újjá lett minden.” (2 Kor 5,17) Újat teremtett az Isten, amikor jöttek a kísértések, a támadások, akkor ez az Ige adott biztonságot. Mindeközben fokozatosan tanított az alázatra Isten. Csak akkor tud használni bármire, ha alázatban tarthat. „Alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt, és Ő majd felemel benneteket.” (Jakab 4,10) Arra vágytam, hogy olyan cserépedénye legyek, amely megüresedik önmagának, hogy Ő tudja betölteni. Voltak helyzetek, amikor próbálkoztam az én elképzelésem szerint visszaépíteni egy régi romot, vagy újat építeni. Ekkor Isten azt mondta: „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” Jel 3,8 Ő adja, Ő nyitja meg előttem azt az ajtót melyen bemehetek, nekem elég csak bíznom benne és alázatban, szeretetben és hálaadásban tennem a dolgom.

Egy év elteltével Isten hű maradt az Igéjéhez, és az nem tért vissza üresen.

„A hit a remélt dolgokban való bizalom, a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)

Az az imádság van bennem, hogy a hit általi dolgok valóságosabbak legyenek számomra, mint a kézzel fogható valóság. Hogy hitben járjak, és nem látásban, a kapcsolatok, szolgálat, anyagiak területén is.Másrészt, hogy okos istentiszteletként odaszánjam a testemet, mint élő és szent áldozat, amely tetszik az Istennek.(Róm 12,1)

Adrienn története

Amikor 17 évesen először találkoztam hívőkkel, akkor csodálattal néztem a vidámságukat, a kedvességük és szeretetük árjában fürödtem. Addig soha senki nem szeretett igazán a szüleimen kívül. Nem voltam még kiforrott jellem, kerestem a helyem, és ők befogadtak, nem taszítottak el. Úgy tapadtam hozzájuk, mint gorillabébi az anyjához. Ők sablonos sémákba, könnyelműen belekényszerítettek egy bemerítkezésbe. Azt hittem, attól változik meg a szívem üressége, vagy attól változnak meg az érzéseim Isten felé. Nem így történt.

Nem hibáztatom őket ezért, nem tudták nekem elmagyarázni a megtérés igazi útját. Csak egy letudnivaló kötelesség voltam csupán? Nem hiszem, de nem tudták milyen vagyok. Itt elsősorban a nyelvi akadályokat látom hibásnak (külföldiek voltak). Megfeszítettem az akaratomat, küzdöttem, és már azt sem tudtam, ki vagyok. Olyan akartam lenni, mint ők, békés akartam lenni. Nem ment. Szerettem velük lenni, kedveltem őket, de ők nem vették észre kínlódásomat, és ürességemet. És ez a lényeg! Én Isten nélkül akartam Istennel élni. Hát ez nagy paradoxon. De csak volt, mert Istennek nincs lehetetlen. Ősszel visszatértek hazájukba a fiatal barátaim, és én szörnyen magányos és elhagyatott lettem. Továbbra is hetenként volt istentisztelet és biblia-tanulmányozás, de már görcs volt számomra. Végképp gödörbe kerültem. Nem értettem semmit az egészből, magamból. Istenről ugyan egyre több ismeretet szereztem, de nem volt köztünk kapcsolat. Azt se tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni. Eljutottam oda, hogy már nem tudtam, mi az én saját gondolatom, és mi a másé. Magamra erőszakoltam, hogy én azt higgyem, amit ők. Nagyon meg akartam felelni mindenkinek, persze Istennek is.

Novemberben már nem jártam. Vívódtam. A lázadás két hónapig tartott. Elkezdtem bulizni és fiúzni, sőt Jézus megtagadásáig is eljutottam. Egyszerűen egy téves útnak, egy téves próbálkozásnak kezdtem tartani. Az volt ebben a veszélyes, hogy nem tudtam megbizonyosodni, hogy ez az út valóban hamis-e, mert nem mondta el senki nekem, hogy Isten nem úgy gondolja ezt az utat, ahogy én megtapasztaltam. Hamisnak láttam a jót, csak azért mert hamis módon, a nem működő módon akartam járni rajta. Ez olyan, mint egy papírhajóval repülni. Nem ment. De volt egy lány, aki törődött velem, aki látta, hogy ez nem jó. Ő nem adta fel. Nyaggatott. Már a csudába kívántam, és le akartam rázni. Ezért mentem el vele a gyülekezetbe. Ott nagy hatás ért, és elkezdtem kinyílni Isten felé. De még ekkor sem mertem szembeszegülni másokkal, és hagytam, hogy "megtérítsenek" egy ima elmondása által. Azt hittem, ez a kulcs, de még mindig nem volt az enyém Jézus igazán. De most legalább már jó helyen voltam. Szívtam magamba a tanítást, hittem, hogy mindez igaz. Lett hitem, ezt tudom, de még mindig nem szerettem úgy Istent, hogy mindenemet odaadjam neki. Nem ragadtam meg őt. Sokszor vágytam az érzésre, amit másokon láttam, azt a mély, szenvedélyes meggyőződést és bensőséges szeretetet. Ezt én csak nagyon ritkán éreztem. Nagyon jó keresztyén akartam lenni. Mindennek meg akartam felelni, amit Isten és a testvéreim elvárnak tőlem. Meggyőződtem róla, hogy jó ez az út. Isten elkezdte bennem a munkáját, de kellett kb. három év, hogy őszintén számot merjek vetni magammal, és szembe merjek nézni hazugságaimmal, magam és mások felé való színjátékommal.

Az egyik este magányomban és keserűségemben elsöprő és letagadhatatlan erővel hallottam Istent szólni. Aznap Jézus azon példázatát olvastam, amikor a szőlősgazda a szolgájával ki akarja vágatni a fát, mert már három éve itt van a kertjében, élvez minden jót, de nem terem gyümölcsöt. Tudtam, ez én vagyok. Nagyon megijedtem. Tényleg ilyennek lát Isten, és tényleg el akar vetni magától? Ijedelmem azt bizonyította számomra, hogy én szeretem Őt, nem akarok elmenni Tőle sehová. De akkor mit tegyek? Listát akartam készíteni: mit is vár el tőlem Jézus, mit tudok kiolvasni a szavaiból. De miután egy bibliai oldalon találtam egy tucatot, feladtam, nem is kezdtem el leírni. Kiderült számomra, hogy ha 11-et be is tudok tartani egy nap, a 12.-et már biztos nem. Nem is tudom megjegyezni ezt a sok kívánnivalót,

nemhogy még be is tartsam! Véget ért a tudományom. Hát hogy lehet tetszeni Istennek? Már csak egy évem van hátra a példázat szerint, hogy megjavuljak? Tudom, kicsit nevetséges, de félreérthetetlen volt ez a számomra. Jött a válasz nem sokra rá. Hiszem, hogy alázattal kerestem Őt. És Ő nem hagyja cserben az ilyen embert. Az egyik este szintén gyötrődtem. Eljutottam arra a pontra, hogy Isten engem nem szerethet, mert én nem vagyok méltó rá. Ekkor szólt Ő: "Adri, te az enyém vagy." "Hogy lennék a tiéd, Uram? Hogy szerethetsz engem, semmit sem tudok neked adni. Nézz csak rám, még viselkedni sem tudok." Erre Ő újra: "Elég, Adri! Mondd meg nekem, ha neked lenne egy gyermeked, aki nyomorék lenne, szeretnéd?" "Igen, persze, nagyon." "Miért szeretnéd?" "Mert az enyém." "hát te is az enyém vagy, és szeretlek" Zokogásban törtem ki. Boldog zokogásban: "Hát valóban, szeretsz engem, hát, valóban kellek neked Istenem? Milyen drága vagy nekem!" Ekkor telt meg először hálával a szívem, úgy őszintén igazán először ekkor értettem meg, mi a kegyelem. Nem adhatok Istennek semmit sem. És nem is vár, csak egy dolgot: azt, hogy mikor jövök rá arra, hogy tényleg nem tudok neki adni semmit, mert Ő az, aki feltölti az életemet tartalommal, igazi, élő, eleven élettel. Azóta vagyok én boldog Istennel.

Ha keresed, Ő fog válaszolni, mint minden más élő személy, jelt fog adni magáról. Egyenest Tőle szerezz információt. Mert, hát meg kell adni mindenki saját magát ismeri a legjobban. Ne csak másokat kérdezz, hanem Istent magát, milyen is Ő.
nagyneadri@gmail.com

Mégis élek

Gyermekkoromban kaptam vallásos nevelést, de nem találkoztam Isten szeretetével és kegyelmével. Jó dolog volt hittanra járni, ministráltam is a templomban, vallásos életet éltem, csak nem voltam hívő. Mégis olyan „szépen” tudtam játszani a rám szabott szerepeket. Valamiféle hitem talán volt, mondtam is hogy én hiszek Istenben, de nem hittem benne eléggé, nem volt fontos a számomra. Már akkor is sok bűnt követtem el, gyakran hazudtam a szüleimnek, és sok kis hibát követtem el, de azt elég jól megtanultam leplezni.
Falun nőttem fel, és mikor a városba költöztünk már a vallást sem gyakoroltam. Néha elmentem templomba, de lassan teljesen elfordultam Istentől. Szüleimtől elköltöztem, albérletbe mentem, és az életem elkezdett lecsúszni. Rászoktam a dohányzásra, majd az italra, és csak a testi vágyaim kielégítésével törődtem. Mindeközben azt hittem magamról, hogy milyen jó vagyok. Nyolc év telt el így, és egyre rosszabb lett. Sok bűn teljesen átszőtte az életemet. Már nem tudtam dohányzás nélkül létezni, és a részegeskedés mindennapossá vált. Ezt egy ideig csak otthon, egyedül, vagy szűk baráti körben tettem, de aztán már nyilvánosan, magamat mások előtt megalázva, másokat megbotránkoztatva is. A legmélyebb pont az életemben 2012 tavaszán volt. Ekkor Isten erős kézzel kiragadott a nyomorúságomból. Akkor már délelőtt sem szégyelltem inni. Elmentem egy barátomnak segíteni. Aznap nagyon berúgtam. Borsót vetettem, hason csúszva, és a földön fetrengve. Olyan voltam, mint egy állat. Az emberi méltóságomat teljesen levetkőztem. Majd hazamentem, és elkezdtem főzni, de elaludtam. Az étel leégett, és olyan hatalmas füst volt, hogy a szomszédok tűzoltót hívtak. Én nem tudom hogy történt. Homályos képeim vannak róla hogy minden érzés, vagy gondolat nélkül keltem fel, zártam el a gázt, és hajoltam ki derékig az ablakon, mert akkor már fuldokoltam. Aztán hallottam a közeledő szirénák hangját. Majd két vagy három tűzoltó rontott be a lakásba, járkáltak, és keresték, hogy van e tűz. Végül megkérdezték hogy jól vagyok e, és elmentek. Én meg csak ültem a szoba közepén, a füstfoszlányok között, és az járt a fejemben, hogy miért élek még? Nekem meg kellett volna halnom, nem érdemlem meg, hogy éljek. Mégis itt vagyok, hiszem, hogy Isten keltett fel, magamtól meghaltam volna. Akkor én új életet kaptam. Elkezdtem keresni Istent, és Ő napról napra többet ad nekem. Találtam egy nagyszerű gyülekezetet, ahol az igaz Istenről hallok, ahol végre megsejthettem mit tett értem Isten, és hogy ki Jézus, hogy mit jelent a megváltás. Elkezdtem megsejteni milyen nagy az Ő szeretete, és mekkora az Ő kegyelme. Régen is hallottam én ezeket a szavakat, de nem fogtam fel, nem éltem át. Tudom mondani azt, hogy ÉLEK. Isten szeret, és jó vele. Azóta nem iszom alkoholt. A dohányzásról is könnyen leszoktam. Szeretném az új életemet Istennel tölteni, az Ő útjain járni. Nekem már ez az életem, és ez nagyon jó. Kívánom mindenkinek, hogy találkozzon Istennel. Nem azt kívánom, hogy legyen nyomorúságod, hanem ha nem érzed Isten szeretetét, akkor keresd! Érdemes keresni! Ha valamiben tudok segíteni, ha kérdésed van, írj, az e-mail címem: nanasi83@freemail.hu.
Kívánom, hogy fordulj Istenhez, mert Ő jó, és mindenek felett való.



Sanyi.